Doctor Who S10E13 – Twice Upon a Time

Ez a pillanat is eljött – a Ki vagy Doki ünnepi különkiadásait mindig nagyon izgatottan vártam, ám most még több okom volt a türelmetlenkedésre, hiszen idén karácsonykor búcsút intettük a Tizenkettedik Dokinak, és vele együtt Steven Moffatnak és csapatának is. A Twice Upon a Time ehhez mérten abszolút méltó lezárása egy érának, hiszen a múltat nem csak az édes nosztalgia, hanem a kevésbé kellemes oldaláról is megmutatja, ugyanakkor tiszteletben tartja azt, a jelennel együtt, és bátran tekint a jövőbe az új, Tizenharmadik Doktorral.

A Doktor (Peter Capaldi) alig bírja visszatartani a regenerációt miután a cybermanekkel való harcban megsérült. A TARDIS időközen a déli sarkon landol, ahol az időlord összetalálkozik legelső inkarnációjával (David Bradley), aki szintén átváltozás előtt áll, ám, akárcsak jövőbeli énje, megtagadja azt, és azon töpreng, érdemes-e egyáltalán folytatnia. A két Dokihoz rövidesen csatlakozik egy Kapitány is (Mark Gatiss), aki egy idővonali hiba miatt átkerült az első világháború egyik frontjáról a déli sarkra, a Doktorokhoz. Mialatt a kis csapat megpróbálja kideríteni, mi állhat a történések mögött, a Tanúvallomás fogságába kerülnek: ezeknek a jövőből származó üveg lényeknek az a feladatuk, hogy a haldokló emberek emlékeit testesítsék meg, ezzel könnyebbé téve a búcsúzást. Így találkozhat Tizenkettes is még utoljára Billel (Pearl Mackie), ám egyik Doktor sem tudja ennyiben hagyni a dolgot, és mindent meg akarnak tudni a Tanúvallomásról. Miközben együtt dolgoznak, Egyes és Tizenkettes a jövőről elmélkedik, valamint arról, mit is jelent pontosan Doktornak lenni.

A Twice Upon a Time nem minden szempontból tökéletes, de mégis túl lehet lépni az aprócska hibákon. Mert őszintén, kit érdekel, hogy itt-ott láthatóan nehéz koordinálni ennyi szereplőt, amikor – többé-kevésbé – visszatért Bill, aki hozza a szokásos formáját, amiért annyira lehetett szeretni. Aztán itt van a két Doki is, aki egy és ugyanazon személy, ám mégis, alapvető dolgokban eltér a látásmódjuk és a viselkedésük. Rendkívül érdekes volt nézni, mekkorát fejlődött a hatvanas évek óta az ő jelleme, mellesleg a szájkarate is rettenetesen muris volt. A Kapitányról szintén sejteni lehetett, hogy nem csak egy átlagos ember, remekül illeszkedik a sztoriba a karakter, és az ő személye egyike volt a sok kis apró, ám meglehetősen szép visszautalás a múltra. Mindezek mellett fért még pár meglepetés ebbe a részbe, amiről maximum csak pletykákat hallhattunk, ám mind ugyanolyan ütős volt, mint a többi.

Az epizód legkritikusabb momentuma, és egyben a csúcspontja egyértelműen a regeneráció volt, és úgy érzem, Moffaték tökéletesen eltalálták ezt a fontos szcénát, hiszen nem volt túlspilázva, sem összecsapva. Capaldi pompásan adta át Tizenkettes utolsó monológját, és talán az eddigi legszebben kivitelezett átváltozást láthattuk utána: Rachel Talalay rendezőként már korábban is remekelt, de az az aprólékos munka, amit ebbe a jelenetbe fektetett, külön dicséretet érdemel. Tizenhármas (Jodie Whittaker) első pillanatai egyszerre voltak felemelőek és izgalmasak – természetesen ismét függővéget kaptunk, de legalább annál jobban várjuk majd a tizenegyedik évadot!

Korábban azt mondtam, hogy a The Snowmen a kedvenc karácsonyi Doctor Who epizódom, ám a Twice Upon a Time közel jár ahhoz, hogy átvegye az első helyet. Hogy ezt eldöntsem, látnom kell még párszor az új „trónkövetelőt”, addig is emésztgetem még a látottakat, és lelkiekben készülök az új szezonra és az új Doktorra.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.