Lawrence Anthony – Graham Spence: Elefántsuttogó

“Nekem akkor szép a kalitka, ha üres.”

Bár még csak január van, mégis biztos vagyok benne, hogy az Elefántsuttogó az év egyik legmeghatározóbb könyvélménye lesz számomra. Remélem, minél több ember megismeri általa Lawrence Anthonyt, ezt a csodálatos embert, aki annyit tett az elefántokért.

Amikor Lawrence Anthony dél-afrikai természetvédőt arra kérték, fogadjon be egy „rakoncátlanul” vad elefántcsordát a zuluföldi vadrezervátumába, a józan ész azt súgta neki, hogy ne tegye. Ám az állatok számára Anthony jelentette az utolsó esélyt: ha ő nem nyújt nekik menedéket, kilövik őket.
Anthony befogadta a csordát, és az évek múlásával maga is az elefántcsalád része lett. Miközben azért küzdött, hogy megnyerje az állatok bizalmát, rájött arra, mennyi mindent tanult tőlük életről, hűségről, szabadságról.
Az Elefántsuttogó szívet melengető, izgalmas, mulatságos és felemelő krónikája mindannak, amit Anthony e hatalmas testű, ám mélyen érző teremtmények mellett átélt és megtanult. A felejthetetlen emberi és állati portrékat felvonultató egzotikus történet kötelező olvasmány minden állatbarát és kalandvágyó olvasó számára.

Lawrence Anthony csodálatos ember lehetett, lenyűgözött a természet és az állatok iránti szeretete és tisztelete. Több ilyen ember kellene a világnak, vagy legalább mindenkibe szállhatna egy kicsi az ő értékrendjéből. Mindig szerettem Afrikát (köszi Wilbur Smith), és a Thula Thuláról szóló leírásokat olvasva megint úgy éreztem, hogy legszívesebben felpakolnék és beköltöznék a rezervátum területére.

Az elefántos természetfilmek hűséges rajongójaként nem ért meglepetésként, hogy mennyire szerettem ezt a könyvet. Tudtam, hogy mennyire okosak és érzelmesek ezek az állatok, de még így is elámultam néhány tettükön.

Olyan csodálatos volt az elefántcsalád közötti kötelék, ahogy vigyáztak és törődtek egymással. Meg az a bensőséges kapcsolat, amit az első nemzedék kialakított Lawrence-szel. Nagyon tiszteltem őt azért, hogy tényleg úgy gondoskodott róluk, hogy nem akart belőlük háziállatot csinálni, hanem csak annyira avatkozott be a csorda életébe, amennyire muszáj volt, és hogy többször is elmondta, mennyi mindent tanult. Sokszor az állatok emberségesebbek az embernél.

Én pozitívumként fogadtam, hogy nem csak az elefántokról szólt, hanem magáról Afrikáról és a rezervátumról is. Érdekes volt bepillantást nyerni az ottani életbe, a Thula Thulán végzett munkába, az orvvadászok elleni küzdelembe és a hétköznapi kalandokba. Az is nagyon tetszett, hogy Lawrence Anthony mennyire támaszkodott a helyi törzsek vezetőire, amikor nagy döntéseket hozott, és hogy olyan nyitott volt a kultúrájukra.
Maga a könyv nagyon olvasmányos, tulajdonképpen elég egyszerűen van megírva, olyan érzés, mintha az ember csak leülne a nap végén az íróval, aki elmesélné, hogy mi történt aznap. Csak az zavart, amikor néhány dolgot többször is elmagyarázott, ha ez tényleg egy beszélgetés lett volna, akkor ilyenkor legyintettem volna, hogy tudom, már mondtad, térjünk a lényegre.

A szívet melengető pillanatok mellett sajnos szomorú események is történtek az évek alatt, nem lehetett fenékig tejfel az élet. Sokszor nagy lelki erőre lehetett szükség a folytatáshoz, de ennyi csoda mellett elfér egy kis szívfájdalom.

Lawrence Anthony 2012-ben bekövetkezett halála hatalmas veszteség lehetett a rezervátumnak, remélem, hogy valaki folytatja a munkáját. A könyv befejezése után még olvasgattam róla az interneten, és amikor megtudtam, hogy az elefántjai a halála után mind elmentek a házához, holott évek óta a rezervátum egy távoli részén éltek, és két napig ott maradtak meggyászolni, az valahogy jó értelemben szíven ütött. Köszönöm neki, hogy segített jobban megismerni és megérteni ezeket a gyönyörű, intelligens állatokat!

Lawrence Anthony és felesége, Francoise

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.