Pilotmustra: The Alienist

Én esküszöm, pozitívan álltam hozzá ehhez a sorozathoz, vártam, izgatott voltam. De már egyszerűen elegem van a „minél sötétebb, minél perverzebb, annál jobb”–trendből.

Ezernyolcszázkilencvenes évek, New York. Brutális módon meggyilkolnak – a torkát elvágják, a kezét és a nemi szervét levágják, a szemét kivájják, és mindemellett még ki is belezik – egy fiatal fiút, aki lánynak maszkírozva, prostituáltként kereste kenyerét. Az ügy felkelti Dr. Laszlo Kreizler (Daniel Brühl) pszichológus (akkori kifejezéssel éve „alienist”) figyelmét, akinek egy pár évvel korábban hasonló módon ölték meg egy fiatal páciensét. Kreizler régi, egyetemi barátja, John Moore (Luke Evans) illusztrátor segítségét kéri, hogy közelebb férkőzhessen az ügyhöz. Amikor pedig ketten is kevésnek bizonyulnak, Miss Sara Howardhoz (Dakota Fanning) fordulnak segítségért, aki az első nő, akit a New York-i rendőrség alkalmazott.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem már nagyon elegem van abból, hogy csak az a jó, ami sötét és véres és megbotránkoztat – márpedig a Budapesten forgatott sorozat már első öt percében kapunk egy szétcincált hullát, aki életében ráadásul homoszexuális gyerektranszvesztita volt, amit rögtön egy bordélyházas jelenet követ, ahol egy lelkileg egyértelműen sérült, teljesen felöltözött férfi dug egy teljesen meztelen örömlányt. Mert amúgy éljen az egyenjogúság.

És ezen még képes is lennék túllépni. Talán. Legalábbis az első epizód megtekintése közben próbáltam bebeszélni ezt magamnak. Csakhogy, hiába lenne amúgy maga a nyomozás érdekes, összességében a sorozat olyannyira sötét és borongós és depressziós, hogy képtelenség, hogy ne feküdje meg az ember gyomrát.

Komolyan mondom, végig olyan érzésem volt, mintha a rendező folyamatosan azt az utasítást adta volna minden egyes fontosabb szereplőjének, hogy „nehogy bármiféle érzelmet mutass!” és „fapofával mondd végig a teljes szövegedet!” És hogy ezt a hatást még fokozza, jó sok közeli felvétel is van, hogy a szereplők arcának minden egyes rezzenésének hiányát lássuk. Ez alól talán csak Moore a kivétel, akibe mintha Luke Evans csepegtetettek volna egy kis életet. Amit viszont ő hozzáad, azt Dakota Fanning el is veszi: nem elég, hogy egyes sorait úgy mondja, mintha éppen egy cetliről olvasná fel – de az a minimum, hogy egy cseppet sem éli át a karakterét –, hosszú, fűzős ruháiban is úgy mozog, mint egy bárdolatlan debella, nem mint egy jómódú, viktoriánus hölgy.

Ehhez jön még a New York, vagyis Budapest, ami végtelenül és folyamatosan zsúfoltnak és ködösnek van beállítva, amitől még duplán depressziós lesz az egész – gondolom, egyszerűbb volt működdel eltakarni a dolgokat, mint CGI-jal eltűntetni az oda nem illő elemeket. De a tényeken ez sem változtat: az egész The Alienist úgy nyomasztó, ahogy van, és ennek a nyomasztó hangulatnak az egyetlen tényleges célja a néző ledöbbentése, mert, jaj, attól menők leszünk.

Szóval én próbáltam szeretni a The Alienistet. Nem ment. Nagyon nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy másnak sem fog.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.