Grace Klinika S14E11 – (Don’t Fear) the Reaper

Én nagyon próbáltam szeretni ezt az epizódot, de nem sikerült teljesen.

Bailey és Ben leteszik elveszik Tuckot az iskolába, majd még a kocsiban ismételten összeszólalkoznak Ben karrierváltása miatt – ami ponton Miranda egyszer csak kijelenti, hogy találkozója van a kórházban, ami mellett éppen elhaladnak, úgyhogy Ben tegye ki őt. A találkozó azonban csak kamu: Bailey attól tart, szívrohama van, büszkesége azonban nem engedi, hogy erről bármelyik barátjának vagy kollégájának is szóljon. A kórházban, ahová bejelentkezik, azonban senki sem veszi őt komolyan.

Mint ahogy azt már az elején említettem, én nagyon próbáltam szeretni ezt az epizódot, már csak azért is, mert Bailey lazán a kedvencem jelen pillanatban, arról nem is beszélve, hogy tényleg fontos témát boncolgattak, név szerint azt, hogy a nőknél a szívroham nem úgy manifesztálódik, mint a férfiaknál, és emiatt sokszor félrediagnosztizálják. És valamilyen szinten ügyesen is csinálták: szépen bemutatták, milyen nehézségekbe is ütközhet egy nő az egészségügyben. Mert nem számított, hogy Bailey fősebész, mindenki szimplán elkönyvelte, hogy csak beképzeli magának a szívrohamot, és csak a stressz ütközik ki rajta. Hiába kérte, hogy ilyen, meg olyan vizsgálatokat hajtsanak végre rajta, ők csak kötötték az ebet a karóhoz. Sőt, az alkotók a rassz-kártyát is elővették (a feketéket még kevésbé veszik komolyan az orvosok), ami ebben az esetben indokolt.

Viszont ezen túl nagyon kevés olyan dolog volt – talán még amikor Bailey felhívta a fiát, meg a végén az anyját, meg az utolsó jelenete Bennel –, amit őszintén élvezni tudtam. Kezdjük talán Bailey végtelen makacsságát: egy szinten persze értettem, hogy miért nem akar a saját orvosainak szólni, sőt, igazából a narratív szempontjából is logikus, miért kellett egy másik kórházba mennie – ha a Grey-Sloanban lett volna, akkor az írók nem tudják bemutatni, hogy milyen nehezen is diagnosztizálják a szívrohamot a nőknél –, ettől függetlenül azonban úgy tíz perc után már nagyon szívesen felképeltem volna Bailey-t. Már csak azért is, mert papolt ott, hogy mennyit számít az idő, ettől függetlenül azonban futotta ugyanazokat a köröket, amik addig sem hoztak eredményt, ahelyett, hogy gyorsan szólt volna a saját embereinek. Arról nem is beszélve, hogy az epizód üzenete is rövid úton átment egy didaktikus, szájbarágós kiselődássá.

Aztán ott voltak a flashbackek, abból is kétfajta: első körben kaptunk egy csomó archív jelenetet Bailey-ről, ami a világ legolcsóbb megoldása (végül is semmi újat nem kell forgatni…), viszont a játékidőt rendesen megnyomja. Jó, aláírom, hogy a hangulatot szépen aláfestették ezek a jelenetek, ám mégsem tudtam kiverni a fejemből, hogy az egész arra ment rá, hogy minél olcsóbban megússzák az alkotók. Aztán ezek után ott voltak azok a visszatekintések, amik bemutatták Miranda gyerekkorát – itt is értettem, hogy mit akartak elérni az alkotók, de mégis úgy éreztem, hogy a végeredmény nem lett éppen a legjobb. Igazából annyi volt a lényeg – pici spoiler következik –, hogy Bailey-t még a széltől is védte kiskorában az anyja, aminek, mint késővv kiderült, az állt a hátterében, hogy Mirandának volt egy nővére, aki még csecsemőként meghalt. EZ akár jó történetszál is lehetett volna, de nem kapott elég teret ahhoz, hogy tényleg üssön. Azonban itt is van, amiért jár a dicséret: a tinédzser Bailey castingja egyszerűen tökéletes volt.

Tehát egyfelől meghajolok az epizód előtt, mert fontos témát boncolgatott, másfelől viszont azért kicsit húzom a számat, mert ezt, lássuk be, jobban is meg lehetett volna oldani.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.