Hiperűr ugrások és 27G-s megállások – Csillagkapu Atlantisz 3. évad

Izgalmasan, de távolról sem hibátlanul folytatódik Pegazusbéli kalandozásuk a Csillagkapu Atlantisz 3. évadjával. A sorozat erényei és hibái is megmaradnak és kidomborodnak, de ahogy azt megszokhattuk, továbbra is az erényei kerülnek túlsúlyba.

A sorozat mindenkori stílusához illeszkedve, a 3. évad első része a 2. évad utolsó részének folytatása. Az előző évadban ott hagyjuk el hőseinket, hogy a Michael (Connor Trinneer) közvetítésével a Lidércekkel kötött szövetség felbomlik, és a Lidércek a Föld ellen indulnak módosított hiperhajtóműveikkel. Ugyancsak Michael az, aki segít az Atlantisz expediíciónak mozgásképtelenné tenni a Kaptárhajókat és végül a retrovírus segítségével emberré változtatni a Lidérc hajó legénységét, amelyet aztán, bár próbálnak ebben az állapotban megőrizni és integrálni, végül el kell pusztítaniuk. Ám Michael valahogy kicsusszan a karmaik közül.

Az évad 4. részében bukkannak rá hőseink egy új, mégis régről ismerős ellenségre, a Replikátorokra, akik tízezer éves ücsörgésüket követően, ráébredve, hogy az Ősök már nem léteznek, elhatározzák, hogy harcba szállnak Atlantisz és az emberiség ellen és ebben a tervükben még az évad közepén felbukkanó Ősök sem tudják őket megakadályozni. A végső összecsapás kis híján Atlantisz pusztulását okozza.

A két fő történetszál ebben az évadban viszonylag alkalom és ötletszerűen van jelen. Az izgalmakat és az elgondolkodtató morális-egzisztenciális és etikai kérdéseket azonban bőven adagolják az alkotók. Ilyenek például, hogy lehet-e lelke egy gépnek; min múlik egy emberi élet; jót tesz-e a társadalomnak, ha egyetlen esendő emberre van bízva a sorsa; vagy hogy a cél szentesíti-e az eszközt és aki szerinti igen, az meddig menne el? De nehéz lenne szó nélkül elmenni Lucius (Richard Kind) és Michael karakterinek közvetítésével boncolgatott mélyen emberi szükségletek mellett, mint amilyen a szeretet, elfogadás és valahová tartozás szükségletei, amelyek adott esetben igen torz formában jelennek meg, de mégis mélyen átérezhetőek.

Különösen kiéleződik ez a kérdés Michael karaktere által, aki egyfajta Ember-Lidérc megfelelője Frankenstein szörnyének. Mégpedig a klasszikus értelemben véve, hiszen Michael, ahogy Frankenstein szörnye is, gaztetteit nem féktelen gyűlöletből vagy egyszerű bosszúból követi el, hanem attól a mélyen emberi, mélyen átérezhető szükséglettől hajtva, hogy ő is tartozhasson valahová; tehát elfogadják, még konkrétabban szeressék. Természetesen, Michael, nagy elődjéhez hasonlóan nagyon rossz módszert választ erre, azt is átitatva a Lidércek oly jellemző hatalom és irányításmániájával, de még ezekkel együtt is képes egyfajta szánalomban megnyilvánuló szimpátiát ébreszteni a nézőben, indíttatásait pedig, köszönhetően a remek forgatókönyvnek és az átélt színészi játéknak, könnyű átérezni és érvényes álláspontként elfogadni, noha ez nem mentesíti tettei felelőssége alól.

Szintén Michael a letéteményese egy másik elgondolkodtató kérdésnek, vagyis, hogy vajon emlékeink híján ugyanaz az ember vagyunk-e még és ezzel párhuzamosan, mondhatjuk-e még azt, hogy “túléltük” – például a retrovírus támadást?

Végül pedig felmerül a kérdés: megelőzhető-e az erőszak erőszakkal? Amire a sorozat erősen sugalmazott válasza egyszerűen annyi, hogy nem. Álláspontját pedig alaposan alá is támasztja, hiszen a megelőző csapásnak szánt támadás okozza végül kis híján Atlantisz vesztét. Noha az életben általában nem válik ilyen nyilvánvalóvá az agresszió kártékony hatása, alapvetően kis és nagy léptékben is igaznak tartom azt a mondást, hogy az agresszió agressziót szül, és az erőszakra erőszakkal reagálni csak még több és még elmérgesedettebb konfliktushoz vezet. Megjelenik azonban a sorozatban is az egyelőre még társadalmilag sokkal kevésbé bejáratott másik út, az asszertív konfliktuskezelés avagy a tárgyalás. Ezt a vonalat a sorozatban most is, mint mindig, Dr. Wier (Torri Higginson) képviseli, de sajnálatosan ez úttal sem az ő módszerével dolgoznak.

A fent összeszedett kérdések természetesen nincsenek ellentmondást nem tűrően megválaszolva az egyes részekben, sőt alkalmasint meglehetősen impliciten vannak csak jelen, vagyis meghagyják a nézőknek a lehetőséget, hogy csak akkor foglalkozzanak velük, ha úgy tartja a kedvük, minden más esetben csak élvezzék a műsort.

Természetesen ebben az évadban sem kell nélkülöznünk a karakter-árnyaló epizódokat sem. Rodney (David Hewlett) ezúttal a húgával, Jeannie-vel (Kate Hewlett) együtt, testvéri kapcsolatukban vannak ábrázolva. Elizabeth Wier-ről az életére törő nanociták keltette illúzió segítségével tudunk meg sokat, míg Ronon (Jason Momoa) háttértörténetéről a karakteréhez illő, pazarul komponált harcjelenetek közé ékelt flashbackekből értesülhetünk. Végre fény derül arra is, miért és miként volt engedetlen Sheppard alezredes (Joe Flanigan) a múltban és végül, de nem utolsó sorban a Lidércek egy másik, új oldalát is megismerhetjük Todd (Christopher Heyerdahl) karakterén keresztül, aki lényegében emberközelbe hozzá a Lidérceket, azáltal, hogy Shepparddal közös epizódjában mintegy elbeszéli, milyen kíméletlen szükség hajszolja bele a Lidérceket az életerő elszívásba. Ahogy korábban Michael esetén is megállapítottam, úgy Todd esetén is igaz lesz, hogy azáltal, hogy ha az eddig nettó rosszként ábrázolt Lidércek motivációiként bárki által könnyedén átérezhető és nagyon is emberi szükségleteket tesznek, úgy az adott egyén mindjárt szimpatikusabb színben tűnik fel. Zseniális sci-fi újraértelmezése ez egy régi mondásnak: “Nem gonosz a lidérc farkas, csak éhes.”

A 3. évad a korábbiakhoz hasonlóan fenntartja az izgalmat, hogy vajon minden kedvencünk kihúzza-e a következő epizódig, így nem dőlhetünk hátra békésen a tévéképernyő előtt azzal a tudattal, hogy úgyis túlélik. Ami azt illeti, ebben az évadban elveszítünk khm… másfél kulcsszereplőt.

Összességében azonban, bár a 3. évad íve meglehetősen jól elkülönülő blokkokból áll össze, és kevésbé nevezhető ívnek, mint Lidérc Kaptárhajóval történő hiperűr-ugrások sorozatának, azért a színvonal nem marad el a korábbi évadokétól és minden egyes epizódot tűkön ülve izgulhatunk végig, miközben az egyes részek észrevétlen csempésznek be elgondolkodtató kérdéseket a mindennapjainkba, ezáltal téve megunhatatlanná a sorozatot.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.