Mary Jo Poutney: Az amazon és a katona (2017)

Van egy furcsa bája az afféle romantikus történeteknek, amelyek az első oldaluktól kezdve kiszámítható mederben folynak és gyakorlatilag semmi meglepetés nem éri az olvasót, legfeljebb a szövődő szerelmek számában. Efféle kiszámíthatóan szórakoztató alkotás Mary Jo Putney Az amazon és a katona című regénye is, amely meglepetéseket ugyan nem, de kellemes perceket mindenképp szerez az olvasójának.

Folytatás

Erre jutott a Disney – Szépség és a Szörnyeteg (2017)

Hosszú-hosszú a történetem ezzel a történettel. Kezdjük ott, hogy korábbi egyetemi pályafutásom legelején találkoztam a ténnyel, hogy a A szépség és a szörnyeteg eredetije 1756-ból, egy francia író, Jeanne-Marie Leprince de Beaumont tollából származik. Három évvel később ebből a témából szakdolgoztam, és ennek apropóján az istenített 1991-es Disney mesét a legnagyobb szeretet mellett cincáltam darabokra. Nem túlzok tehát, ha azt mondom, attól a pillanattól fogva, hogy megjelentek az első képek, tenyeremet dörzsölgetve vártam a Szépség és a Szörnyeteg élőszereplős Disney feldolgozást – és titkon reméltem, hogy sikerül végrehajtaniuk azt a csodát az adaptációval, amelyet két éve a Hamupipőke (2015) esetében is láthattunk, hogy kapunk egy jól átgondolt, motivált, árnyalt(abb) karakterekkel dolgozó és aránylag logikusan felépített, felnőttek számára is emészthető történetet. Úgy gondolom, ennek a legújabb A szépség és a szörnyeteg adaptáció messzemenőkig eleget is tett.

Folytatás

Folytatása következik

A minap futottam bele egy afféle folytatásba – konkrétan a John Wick 2-be! – amely határozottan el lett rontva. Nem mint film, hanem mint folytatás. Ami elgondolkodásra késztetett arról, hogy mitől is lesz jó vagy rossz tulajdonképpen egy folytatás? Erről fogalmazok meg néhány gondolatot az alábbi cikkembenben, nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül. Folytatások, reszkessetek!

Folytatás

Adamantium csontú John Wick és az olasz maffia meséje: 2. felvonás (2017)

Azzal az előfeltevéssel ültem be a moziba a minap, hogy majd most jól megírom, mekkora királyság lett a John Wick: 2. felvonás. És kétségtelen, a John Wick 2. jó lett – amennyiben elvárásaink arra az egyre szorítkoztak, hogy újabb két órán keresztül legeltethessük a szemeinket Keanu Reeves fantasztikus harcművészeti felkészültségén, amelyet hulla dizájnos öltönyében prezentál és nosztalgikus elégedettséggel nézzük meg az első film legkiválóbb ölési jeleneteit újra. És újra. És újra…

Folytatás

Fogadom (2012)

Hallottam már párszor, hogy az írók nem tudnak olyan kifacsart élethelyzetet kitalálni, amit a való élet képtelen volna reprodukálni vagy kenterbe verni. S valahányszor olyan filmet látok, ami valóságos alapokon nyugszik, az jut eszembe: lám csak, az élet is „ír” olyan történeteket, amelyek vászonra kívánkoznak! Ilyen film a Fogadom is, melynek alaptörténetét az élet ihlette.

Folytatás

Rossz (?) anyák (2016)

Nincs is annál jobb hívócím, mint egy közkeletűen – és távolról sem alaptalanul – kitűntetett társadalmi szerep – mint amilyen az anyaság is, formabontó ábrázolását előirányzó cím. Ilyen volt 2011-ben a Rossz tanár, és ilyen a 2016-os Rossz anyák is. A különbség csupán annyi, hogy míg előbbi filmünk betű szerint hű a címéhez, addig a Rossz anyák inkább egy társadalmi görbetükör az anyákra irányuló társadalmi elvárásokról.

Folytatás

A boldogító talán (2008)

A boldogító talán nem aratott osztatlan sikert a közönség körében a maga idejében, de számomra mégis első látásra szerelem volt és sikerrel felhumorkodta magát a bármikor szabadon előkapható romantikus komédia palettámra. Ennek ellenére értem és megértem, miért ragadt meg az egynyári film kategóriában és nem jutott be a műfaj klasszikusai közé, hiszen valljuk be, a történet vége már akkor tudható, amikor leül az ember a székébe, hogy megnézze ezt az alkotást. Mégis, én azt mondom, mindenképpen érdemes rászánni azt a mintegy két órát, mert egyetlen estére kiváló szórakozás.

Folytatás

Kiéhezettek (2016)

Vannak azok a könyvadaptációk, amelyek úgy rosszak, ahogy vannak. Azt hiszem, mind ismerünk botrányos próbálkozásokat, mint amilyen a Beastly/A szörnyszívű vagy az Eragon. És vannak azok a filmadaptációk, amelyek csak azért rosszak, mert nem kapják el a történet lényegét. A Kiéhezettek filmadaptáció, meglátásom szerint ez utóbbi kategóriába tartozik, és ez a legnagyobb bűne, mert minden, de MINDEN megvan benne, ami egy igazán jó filmhez kell, és épp csak az a kicsi plusz hiányzik belőle, ami ahhoz kellene, hogy egy jó – sőt, egyéb adottságai révén nagyon jó – könyvadaptáció legyen belőle, ami azért igazán furcsa, mert a könyv szerzője egyúttal a forgatókönyv írója is! A könyvről már olvashattatok tőlem, lássuk a filmet is.

Folytatás

Utazók (2017)

Mostanra már közismert ténnyé vált, hogy az Utazók átverte a közönséget a trailerrel. Ugyanis egészen másra számít a jó mozinéző, a trailer alapján, amikor beül a filmre, mint amit végül kap. Elgondolkodtató, vajon, mi lehetett a gyártók indoka erre az átverésre, és személy szerint én arra lyukadtam ki, hogy talán így próbálták visszahozni gyermekkorunk nagy filmélményeit, amikor még a minden háztartásban alapfelszerelésnek számító internet és wifi kora előtt az ember lánya úgy járt moziba, hogy csak homályos elképzelései lehettek a történetről. Hát. Amennyiben valóban ez volt a szándékuk, sikerrel jártak.

Folytatás

A terminátor 30 éve

Tudom, tudom. Ha már akció-karácsonyt tart az ember lánya, Die Hardot illik nézni, de ennyire nem vagyok jólnevelt. Így aztán, amikor kipipáltam a karácsonyi Igazából szerelmezést és a Grincset is, valami akciódús néznivaló után… khm… néztem, és akkor ötlött fel bennem, hogy tulajdonképp gyerekkorom elcsípett jelenetei óta nem láttam soha egészben a Terminátor-sorozatot, pedig tavaly ünnepelte a szétkritizált 5. részt. Így aztán, és mert ettől függetlenül személyes szálak fűznek a Terminátorhoz, amely história már nálamnál, de még a nővéremnél is idősebb, úgy döntöttem, hogy ideje ezt a súlyos mulasztást pótolni és 2016 utolsó erejével elbúcsúztatni a bakancslistámról ezt a klasszikust.

Folytatás