Kenneth Branagh esete a kacifántos bajusszal – Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)

Az új Gyilkosság az Orient Expresszen filmre azóta vártam, mióta megláttam az előzetesét. Ugyan nem tartom magam a legnagyobb Agatha Christie rajongónak, azért szívesen olvasok és nézek minden olyan sztorit, ami az ő nevéhez fűződik, Poirot karakterét pedig azóta imádom, mióta először láttam a tévében. Ezek alapján nem volt kérdéses, hogy ismét moziba kell mennem, ám bevallom, kissé féltem ettől az adaptációtól, hiszen másoktól nem hallottam túl sok jót róla, és a trailer alapján azért voltak nekem is fenntartásaim, ám ezekre a végeredmény – legalábbis számomra – abszolút rácáfolt.

Folytatás

Dzsungel (2017)

Az úgynevezett túlélőfilmek népszerűsége már nagyon régóta töretlen, és ezek közül is kiemelkedő szerepet töltenek be azok a történetek, amik valós eseményeken alapulnak. Ha jól meggondoljuk, már Defoe klasszikusát, a Robinson Crusoe-t is megtörtént események ihlették, a közönség fantáziáját sok száz éve folyamatosan lebilincseli annak a gondolata, hogy mennyit bír ki és mivé válik egy civilizált ember egymagában, kizárólag a saját képességeire utalva a vadonban.

A kilencvenes évek elején óriási sikert aratott az Életben maradtak, ami nyers őszinteséggel mutatta be az emberi természet legmélyebb bugyrait, ugyanakkor emléket állított a bennünk rejlő rendkívüli akaraterőnek és túlélő ösztönnek. Ezen az úton haladt tovább a 127 óra (2010) és az Everest (2015) is, és most ennek a nyomdokaiba lépett Greg McLean túlélődrámája, a Dzsungel is.

Folytatás

Nárcisz balladája – anyám! (2017)

Igazából nem tudnék nyomós okot mondani arra, miért ültem be az anyám!-ra. Korábban olvastam arról, mennyire megosztó a film, ez pedig egyből érdekesebbé tette számomra, meg hát péntek este volt, úgyhogy gondoltam, miért is ne kanyarodjak a mozi felé? Mivel ez volt életem első Aronofsky filmje – tudom, van mit bepótolnom –, és néhány rajongó szerint az anyám! közel sem tipikus alkotás a rendezőtől, így azt hiszem, sikerült mindenféle prekoncepció nélkül beülnöm a terembe, és talán pont emiatt vált számomra élvezhetővé a végeredmény.

Folytatás

Szárnyas fejvadász 2049 (2017)

Egy hete fut a mozikban a filmtörténelem egyik legnagyobb klasszikusának, a Szárnyas fejvadásznak a folytatása. Ennyi idő elteltével már nagyjából megjósolható, hogy egy film sikeresnek számít-e, és bár a nézői értékelései magasak, Ridley Scott legújabb produkciója egyértelműen bukásnak számít anyagilag, mindössze töredékét hozva be a gyártási költségeknek – és ezzel kísértetiesen hasonlít az első filmre.

A történet közvetlenül az előzményfilmre épít, így muszáj röviden feleleveníteni annak sztoriját is.

Folytatás

Egyenesen át (2017)

Mindenki tud mondani legalább egy olyan filmet a sci-fi/horror műfajában, ami korszakalkotó, időtálló, és a nagyközönség (majdnem) osztatlanul rajong érte. Ilyen például A dolog John Carpentertől.

Biztos vagyok benne, hogy ugyanakkor mindenki tud mondani legalább egy olyan filmet is, amit régen istenített, zseniálisnak érzett, de pár évtized távlatából újranézve már korántsem tartja annyira értékes alkotásnak. Nálam ilyen az Egyenesen át 1990-es változata. Maga az ötlet, hogy az emberek kísérletezzenek a halálba való átlépéssel, majd a felélesztéssel, ebben a formában nem csak újszerű volt, hanem reális is (olyannyira, hogy hasonló kutatások folytak már és jelenleg is folynak a tudományos világ berkein belül), így a film alapgondolata igencsak izgalmas volt. A színészek játékára sem lehetett panasz, és a kilencvenes évek elején még ez a fajta kamerakezelés is kimondottan menőnek számított. Tiniként láttam először a filmet, és imádtam. Aztán most, több évtized elteltével, a közelgő remake apropóján ismét elővettem, de az újranézés elég szomorú eredménnyel zárult: egy régi bálvány esett le a piedesztálról, mert mai szemmel ez a film unalmas, logikátlan és értelmetlen katyvasz. Tény, hogy az unalom legfőbb oka, hogy az elmúlt évtizedekben a brutálisabbnál brutálisabb horrorok az egekbe lőtték az ingerküszöbünket, de ez sem menti fel a filmet a hibákat és zűrzavart illetően.

Folytatás

Nem értem a problémát – Kingsman: Az aranykör (2017)

Nem szeretek egy film megnézése előtt kritikát olvasni, mert egyrészt általában másként szoktam vélekedni az adott műről, mint a cikkíró, másrészt pedig nem szeretem befolyásolni magam. Minden óvatosságom ellenére néha-néha azért belefutok egy-egy elemzésbe, és amit a Kingsman: Az aranykörről olvastam, mind negatív volt, emiatt kicsit félve ültem be a moziterembe. Azonban szerencsére a végén mégis elégedetten távoztam, mert én egyik felhozott problémát sem véltem felfedezni a második felvonásban.

Folytatás

Egy furcsa barátság története – Viktória királynő és Abdul

Mint ahogy azt már említettem párszor, a kosztümös drámák bizonya gyengepontjaim. Főleg, ha jól vannak elkészítve – márpedig a Viktória királynő és Abdul egészen remek.

Folytatás

Az (2017)

Stephen King nevét 10 és 80 év között senkinek nem kell bemutatni. A horror nagymesterének kikiáltott író valójában szinte sosem horrort ír: műveiben az emberi lélek mélyeibe tekinthetünk be, rámutat a legbelsőbb félelmeinkre: magány, értéktelenség, gyengeség.

Mindenki fél valamitől, és King ezt nagyon is jól tudja. Sikereinek alapja, hogy ezeket a félelmeket tárgyiasítja és teszi legyőzhetővé a könyvek lapjain. Egyik leghíresebb regénye, az AZ (IT) pontosan erre épít: a mindenki számára más alakban megjelenő félelem, és annak legyőzése áll a történet középpontjában.

King korunk egyik legjobb írója, óriási rajongótábora van, épp ezért sokan döntöttek már úgy, hogy egyik-másik művét megfilmesítik. Ez a kísérlet hol sikerült, hol nem, a kudarc oka többnyire abban keresendő, hogy az általa ábrázolt események színtere sokszor maga a lélek. Összetett, rétegről rétegre épített történetekről van szó, amiket nagyon nehéz úgy vászonra vinni, hogy a félelem és a vér között ne vesszen el a lényeg. Az AZ rajongóinak többsége épp ezért félelemmel vegyes izgalommal várta, mi fog kisülni Andy Muschietti próbálkozásából. Az eredmény pedig meglepően jó lett.

Folytatás

A család bizony furcsa egy dolog – Újra otthon

Reese Witherspoon új romantikus vígjátéka ugyan – karaktere édesapjával ellentétben – nem fog Oscar-díjat kapni, de attól függetlenül felettébb szórakoztató.

Folytatás

Deadpool és Nick Fury szerelmetes kalandjai – Sokkal több mint testőr (2017)

A Sokkal több mint testőrt már azóta vártam, hogy először megláttam a trailerét – az akcióvígjátékok valahogy mindig felkeltik az érdeklődésemet, ám végül a legtöbb nem nyeri el a tetszésemet. Sajnos annyival ez a film sem lett jobb annál, mint amit néhány társa nyújt a műfajon belül: rendkívül szórakoztató, látványos, a megfelelő pillanatokban abszurd és/vagy vicces, ám pont annyira sablonos is, hogy ne legyen több egy egyszernézős popcorn mozinál – ami egyébként iszonyatosan sajnálatos, főleg egy alapjában véve jó forgatókönyvvel, na meg egy ilyen pompás színészi gárdával operáló alkotásnál.

Folytatás