Az önsanyargatás utolsó felvonása – A szabadság ötven árnyalata (2018)

Az elmúlt pár évben – felettébb nagy örömünkre már megszokhattuk – hogy ha Valentin nap, akkor jöhet Szürke Krisztián és népi szadózenekara, akik jelenést tesznek a mozivásznon. Én már a tavalyi, sőt az Orlissa által összefoglalt legelső részről sem tudtam kifejezetten jókat mondani, de úgy hiszem, a harmadik fejezet tette fel a koronát a hulladékhalmaz tetejére. No, nem mintha túl sok javulást vártam volna két ilyen pocsék film után, azonban a fejfájást okozó momentumokból nem lett kevés A szabadság ötven árnyalatában sem.

Folytatás

A csillámpor és ami mögötte van – Én, Tonya (2017)

Mindig is érdekelt a műkorcsolyázás világa, ám annyira mélyen mégsem ástam bele a témába, inkább csak nézni szeretem és ámulni azon, mennyire ügyesek a sportolók. Mi több, amikor a botrány – amit a jelen filmünk dolgoz fel – kitört, én még pelenkásként csak azzal voltam elfoglalva, hogy melyik lábason doboljak aznap, úgyhogy mondhatni abszolút laikusként ültem le a képernyő elé. Az előzetes alapján azonban az Én, Tonya egy rendkívül ígéretes mozinak tűnt a talán kissé szokatlan témaválasztásával és prezentációs stílusával, valamint nem utolsósorban a remek színészi gárdával – a végeredmény pedig igencsak ütősre sikeredett, úgyhogy egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem.

Folytatás

Éljen a király! – Fekete Párduc

Egy dolgot előre tisztáznunk kell: nehéz lesz erről a filmről nem szuperlatívuszokban beszélnem.

Folytatás

„Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” – A legsötétebb óra (2017)

Úgy vettem észre, a történelmi drámák sokszor eléggé megosztóak tudnak lenni: valaki imádja, de vannak olyanok, akiket egyáltalán nem tud megfogni és elalszanak rajta. Én valahol a kettő között vagyok – ha érdekel a téma és az éra, akkor megnézem, és általában nem szokott csalódást okozni, bár én nem vagyok törizseni, úgyhogy nem feltétlenül veszem észre a sarkításokat. A huszadik századi történelmet viszont szeretem, valamint Gary Oldman is kedvenc színészeim közé tartozik, úgyhogy kétség sem fért ahhoz, hogy nekem A legsötétebb órát látnom kell, és nem is bántam meg, hogy így tettem.

Folytatás

Cirkusz kell a népnek! – A legnagyobb showman

Közel nem hibátlan, és a hiányosságait jól közszemlére is teszi, d ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy minden egyes percét imádtam.

Folytatás

Jumanji – Vár a dzsungel (2017)

Jómagam azok közé tartozom, akik imádták az 1995-ös Jumanjit, ezért majd kiugrottam a bőrömből örömömben, mikor megtudtam, hogy folytatás készül gyermekkorom egyik legzseniálisabbnak tartott kalandfilmjéről. Bár tudtam, hogy ezúttal Robin Williamst sajnos nélkülözni fogjuk, ezzel együtt is nagyon vártam, hogy végre mozikba kerüljön a folytatás. (A nagyon várás jelen esetben nem üres szóvirág: egy éven át vágtam a centit, és mikor kiderült, hogy a hazai premier napja pont egybeesik a céges karácsonyi party időpontjával, akkor utóbbiról mondtam le a film kedvéért – pedig nálunk igencsak jók a karácsonyi bulik!) Örömmel jelentem, hogy a Jumanji- Vár a dzsungel pedig minden várakozást és lemondást megért!

Folytatás

Raffaello – A festőfejedelem 3D

Tudom, hogy a mai „mainstream” mozinéző a jó kis közönségfilmekhez – a blockbusterekhez, a vígjátékokhoz, a horrorokhoz – van hozzászokva, viszont néha igenis érdemes más irányba is tekingetni, és beülni egy olyan színvonalas dokumentumfilmre, mint a Raffaello – A festőfejedelem.

Folytatás

Együtt vagyunk a legerősebbek – Az Igazság Ligája (2017)

Előre szeretném leszögezni, hogy nem vagyok nagy DC rajongó, és nem azért, mert nem szeretem, csak a Marvellel ellentétben ebbe az univerzumba még nem ástam bele annyira magamat – egyszerűen csak bírom a szuperhősöket, és bármit ami hozzájuk kapcsolódik. Azt is szeretném előrebocsátani, hogy nem célom a két képregénynagyhatalom összehasonlítgatása, mindössze a szóbanforgó filmet szeretném gyakorlatilag teljesen laikus szemmel bemutatni. Kicsit féltem Az Igazság Ligájától, mert elöljáróban nem hallottam túl sok jót róla, ám ennek ellenére mindenképp látni akartam – és milyen jól tettem, hogy nem engedtem magamat befolyásolni!

Folytatás

Kenneth Branagh esete a kacifántos bajusszal – Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)

Az új Gyilkosság az Orient Expresszen filmre azóta vártam, mióta megláttam az előzetesét. Ugyan nem tartom magam a legnagyobb Agatha Christie rajongónak, azért szívesen olvasok és nézek minden olyan sztorit, ami az ő nevéhez fűződik, Poirot karakterét pedig azóta imádom, mióta először láttam a tévében. Ezek alapján nem volt kérdéses, hogy ismét moziba kell mennem, ám bevallom, kissé féltem ettől az adaptációtól, hiszen másoktól nem hallottam túl sok jót róla, és a trailer alapján azért voltak nekem is fenntartásaim, ám ezekre a végeredmény – legalábbis számomra – abszolút rácáfolt.

Folytatás

Dzsungel (2017)

Az úgynevezett túlélőfilmek népszerűsége már nagyon régóta töretlen, és ezek közül is kiemelkedő szerepet töltenek be azok a történetek, amik valós eseményeken alapulnak. Ha jól meggondoljuk, már Defoe klasszikusát, a Robinson Crusoe-t is megtörtént események ihlették, a közönség fantáziáját sok száz éve folyamatosan lebilincseli annak a gondolata, hogy mennyit bír ki és mivé válik egy civilizált ember egymagában, kizárólag a saját képességeire utalva a vadonban.

A kilencvenes évek elején óriási sikert aratott az Életben maradtak, ami nyers őszinteséggel mutatta be az emberi természet legmélyebb bugyrait, ugyanakkor emléket állított a bennünk rejlő rendkívüli akaraterőnek és túlélő ösztönnek. Ezen az úton haladt tovább a 127 óra (2010) és az Everest (2015) is, és most ennek a nyomdokaiba lépett Greg McLean túlélődrámája, a Dzsungel is.

Folytatás