Egyenesen át (2017)

Mindenki tud mondani legalább egy olyan filmet a sci-fi/horror műfajában, ami korszakalkotó, időtálló, és a nagyközönség (majdnem) osztatlanul rajong érte. Ilyen például A dolog John Carpentertől.

Biztos vagyok benne, hogy ugyanakkor mindenki tud mondani legalább egy olyan filmet is, amit régen istenített, zseniálisnak érzett, de pár évtized távlatából újranézve már korántsem tartja annyira értékes alkotásnak. Nálam ilyen az Egyenesen át 1990-es változata. Maga az ötlet, hogy az emberek kísérletezzenek a halálba való átlépéssel, majd a felélesztéssel, ebben a formában nem csak újszerű volt, hanem reális is (olyannyira, hogy hasonló kutatások folytak már és jelenleg is folynak a tudományos világ berkein belül), így a film alapgondolata igencsak izgalmas volt. A színészek játékára sem lehetett panasz, és a kilencvenes évek elején még ez a fajta kamerakezelés is kimondottan menőnek számított. Tiniként láttam először a filmet, és imádtam. Aztán most, több évtized elteltével, a közelgő remake apropóján ismét elővettem, de az újranézés elég szomorú eredménnyel zárult: egy régi bálvány esett le a piedesztálról, mert mai szemmel ez a film unalmas, logikátlan és értelmetlen katyvasz. Tény, hogy az unalom legfőbb oka, hogy az elmúlt évtizedekben a brutálisabbnál brutálisabb horrorok az egekbe lőtték az ingerküszöbünket, de ez sem menti fel a filmet a hibákat és zűrzavart illetően.

Folytatás

Lore útjai

Azt hiszem, ez a film azok közé tartozik, amire nem véletlenül teszik ki azt a bizonyos tizenhatos karikát. Erőteljes és sokkoló. Amíg a mondanivaló leülepszik annyira, hogy nyilatkozni is lehessen róla, még sokszor eszünkbe jutnak a letisztult, arcul csapó képek.

Folytatás

Nem értem a problémát – Kingsman: Az aranykör (2017)

Nem szeretek egy film megnézése előtt kritikát olvasni, mert egyrészt általában másként szoktam vélekedni az adott műről, mint a cikkíró, másrészt pedig nem szeretem befolyásolni magam. Minden óvatosságom ellenére néha-néha azért belefutok egy-egy elemzésbe, és amit a Kingsman: Az aranykörről olvastam, mind negatív volt, emiatt kicsit félve ültem be a moziterembe. Azonban szerencsére a végén mégis elégedetten távoztam, mert én egyik felhozott problémát sem véltem felfedezni a második felvonásban.

Folytatás

Tini szuperhősök – Intergalaktikus játékok (2017)

Kedvenc tini szuperhőseink újabb filmmel gazdagodtak 2017-ben, ami pontosan olyan bájos, cuki, színes és kellemes, mint az első alkotás volt. A közönség ismét a tizenévesek, de ez nem jelenti azt, hogy felnőtt fejjel ne lehetne élvezni az Intergalaktikus játékokat!

Folytatás

Sok ilyen filmet kérek még – Tini szuperhősök – Az év hőse (2016)

Teljesen véletlenül akadtam rá erre az animációs filmre, ami egyedi rajzstílusával azonnal levett a lábamról! Nem árulok zsákbamacskát, a Tini szuperhősök – Az év hőse nagyon cuki film, nagyon nem a felnőtt korosztálynak szól, sokkal inkább a tizenéveseknek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk egy kicsit újra gyerekek és élvezhetnénk egy történetet.

Folytatás

Egy furcsa barátság története – Viktória királynő és Abdul

Mint ahogy azt már említettem párszor, a kosztümös drámák bizonya gyengepontjaim. Főleg, ha jól vannak elkészítve – márpedig a Viktória királynő és Abdul egészen remek.

Folytatás

Az (2017)

Stephen King nevét 10 és 80 év között senkinek nem kell bemutatni. A horror nagymesterének kikiáltott író valójában szinte sosem horrort ír: műveiben az emberi lélek mélyeibe tekinthetünk be, rámutat a legbelsőbb félelmeinkre: magány, értéktelenség, gyengeség.

Mindenki fél valamitől, és King ezt nagyon is jól tudja. Sikereinek alapja, hogy ezeket a félelmeket tárgyiasítja és teszi legyőzhetővé a könyvek lapjain. Egyik leghíresebb regénye, az AZ (IT) pontosan erre épít: a mindenki számára más alakban megjelenő félelem, és annak legyőzése áll a történet középpontjában.

King korunk egyik legjobb írója, óriási rajongótábora van, épp ezért sokan döntöttek már úgy, hogy egyik-másik művét megfilmesítik. Ez a kísérlet hol sikerült, hol nem, a kudarc oka többnyire abban keresendő, hogy az általa ábrázolt események színtere sokszor maga a lélek. Összetett, rétegről rétegre épített történetekről van szó, amiket nagyon nehéz úgy vászonra vinni, hogy a félelem és a vér között ne vesszen el a lényeg. Az AZ rajongóinak többsége épp ezért félelemmel vegyes izgalommal várta, mi fog kisülni Andy Muschietti próbálkozásából. Az eredmény pedig meglepően jó lett.

Folytatás

Öt valóban nézhető romantikus vígjáték

Még valamikor a nyár folyamán anyum rábukkant egy, „Tíz romantikus vígjáték, amit látnod kell” címszó alatt futó listára, és ragaszkodott hozzá, hogy végigzongorázzuk a rajta lévő filmeket – hát, maradjunk annyiban, hogy a tízből volt talán három, amit végig is bírtunk nézni. A rom-kom műfaj alaphelyzetben sem éppen a kiemelkedő minőségű alkotáskról szól, de a listán szereplő filmek nagy része még ennek a tudatában is kiverte nálam a biztosítékot. Így hát, bár nem vagyok a műfaj die-hard rajongója, úgy döntöttem, én is összerakom a saját rom-kom listámat, rajta olyan filmekkel, amiket valóban megéri megnézni.

Folytatás

A család bizony furcsa egy dolog – Újra otthon

Reese Witherspoon új romantikus vígjátéka ugyan – karaktere édesapjával ellentétben – nem fog Oscar-díjat kapni, de attól függetlenül felettébb szórakoztató.

Folytatás

Megőrülök az Őrült, dilis szerelemért! (2011)

A romantikus filmeknek mindig van kereslete, és ezért mindig széles a kínálata is. Azonban csak néhány darabnak sikerül kiemelkednie az állandón hömpölygő sokaságból. Véleményem szerint ezen kivételes darabok közé tartozik az Őrült, dilis szerelem is, amely műfaja jellegzetességén szerencsésen túllépve nem csak az éppen kialakuló szerelem problematikájára korlátozza játékidejét, hanem sikerül felvennie palettájára, a tiniszerelmet, a megfeneklő párkapcsolatot, a válságba kerülő házasságot, az elköteleződésre képtelen szoknyavadászatot, és a reménytelen szerelmeket is. Mindezt pedig valamilyen bűvös módon még rengeteg humorral fűszerezett, koherens egészben rendeznie is sikerül.

Folytatás