Sír a cosplayes lelkem – A Nagy Fal (2016)

Néha szükség van, hogy a kritikus rossz filmeket is nézzen, mert szerintem igazán az ilyen alkotásoknál lehet megmutatni, hogy mennyire csípős is tud lenni a nyelvünk. A Nagy Fal azonban még a csípős nyelvre sem méltó, és igazából azon túl, hogy semmilyen, nehéz róla beszélni, de azért fáj a szívem, mert ebből a storyból, ezzel a költségvetéssel és színészekkel bizony remek mozit lehetett volna kihozni.

Folytatás

Erre is tudnék egy emojit… – Emoji film

Mindig is volt egy mazochista hajlamom, legalábbis ha filmekről van szó – bizonyítékként lásd a Hűségesről és a Vadász és a Jégkirálynőről írt kritikámat –, így, mikor először hallottam a híreket, hogy milyen rossz lett az Emoji film, fellángolt bennem a vágy, hogy megnézzem. És meg is néztem. Nem kevés agysejtet veszítettem. Meg úgy öt évet az életemből.

Folytatás

Utódok 2 (2017)

Anno két éve már az első rész – ami az először tizenhárom éves koromban látott High School Musical az első Disney Channel film volt, ami megérintett – is megvett kilóra, és most örömmel jelenthetem, hogy a folytatás is hozta az elvárt színvonalat.

Folytatás

To the Bone (2017)

Van egy olyan érzésem, hogy Lily Collins vezekel a City of Bonesért (vagy ezzel csak így vagyok így?) – már a Tükröm, tükrömben is jó volt, a The Last Tycoon egyenesen megvett kilóra, és most pedig egész jól alakított a To the Bone-ban is, ami egy olyan témát vesz górcső alá, amivel igenis foglalkoznunk kell manapság: az anorexiát.

Folytatás

A kertbérlő (2015)

Bájos, könnyed kis vígjátékra számítottam, keserédes véggel, ám moralizáló, elmélkedő, negyedik fal-bontogató tragikomédiát kaptam. De Maggie Smith-ért akkor is megérte.

Folytatás

Aladdin legújabb kalandjai (2015)

Emlékszem, amikor először láttuk Catleenékkel ennek a filmnek a bemutatóját a moziban, hangosan röhögtünk. Nem vicc. Úgyhogy nem csoda, hogy – miután lecsúsztunk róla, amikor a moziban ment – tűkön ültünk, hogy láthassuk. Nos, én a héten végre megnéztem, és ha annyira nem is volt jó, mint amire a trailer alapján számítottam, azért szórakoztató volt.

Folytatás

Mazsola-Protokoll – Pókember: Hazatérés

Bevallom, azok közé tartoztam, akik teljesen meg voltak elégedve az Andrew Garfield-féle Pókemberrel, és evégett szkeptikusan fogadták, hogy új színész fogja alakítani a hálószövőt. Az Amerikai Kapitány: Polgárháború azonban már tavaly minden kétségemet eloszlatta a váltással kapcsolatban, a Hazatérés pedig csak fokozta ezt az érzést, hiszen talán nem túlzás azt állítani, hogy a marveles banda éppen most hozta össze az eddigi legjobb Pókember-filmet.

Folytatás

Fúj, fúj és fúj – Éjféli etetés (2008)

Úgy tűnik Bradley Cooper nem a kabala-színészem, ugyanis a filmjeiben mostanság rendre csalódom, ott volt A Szupercsapat vagy a Csúcshatás, és most itt van az Éjféli etetés, ami egy thrillernek indult horror, ami végül az sem.

Folytatás

Nyom (1985)

Szóval a tapasztalat azt mutatja, hogy számítógépes játékokból ritkán lehet jó filmet csinálni. Ezzel szemben azonban a Nyom azt bizonyítja, hogy társasjátékokból viszont lehet.

Folytatás

Törésvonal (2015) – Mert vannak jól működő klisék

Van az a lelkiállapot, mikor jól esik az embernek egy katasztrófafilm, a maga egyszerűségével, kiszámíthatóságával, hősies karaktereivel – ezeknek a kívánalmaknak tökéletesen megfelel a San Andreas, ami mindezek mellé még viccesen szórakoztatónak is bizonyult.

Folytatás