Tini szuperhősök – Intergalaktikus játékok (2017)

Kedvenc tini szuperhőseink újabb filmmel gazdagodtak 2017-ben, ami pontosan olyan bájos, cuki, színes és kellemes, mint az első alkotás volt. A közönség ismét a tizenévesek, de ez nem jelenti azt, hogy felnőtt fejjel ne lehetne élvezni az Intergalaktikus játékokat!

Folytatás

Sok ilyen filmet kérek még – Tini szuperhősök – Az év hőse (2016)

Teljesen véletlenül akadtam rá erre az animációs filmre, ami egyedi rajzstílusával azonnal levett a lábamról! Nem árulok zsákbamacskát, a Tini szuperhősök – Az év hőse nagyon cuki film, nagyon nem a felnőtt korosztálynak szól, sokkal inkább a tizenéveseknek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk egy kicsit újra gyerekek és élvezhetnénk egy történetet.

Folytatás

Az (2017)

Stephen King nevét 10 és 80 év között senkinek nem kell bemutatni. A horror nagymesterének kikiáltott író valójában szinte sosem horrort ír: műveiben az emberi lélek mélyeibe tekinthetünk be, rámutat a legbelsőbb félelmeinkre: magány, értéktelenség, gyengeség.

Mindenki fél valamitől, és King ezt nagyon is jól tudja. Sikereinek alapja, hogy ezeket a félelmeket tárgyiasítja és teszi legyőzhetővé a könyvek lapjain. Egyik leghíresebb regénye, az AZ (IT) pontosan erre épít: a mindenki számára más alakban megjelenő félelem, és annak legyőzése áll a történet középpontjában.

King korunk egyik legjobb írója, óriási rajongótábora van, épp ezért sokan döntöttek már úgy, hogy egyik-másik művét megfilmesítik. Ez a kísérlet hol sikerült, hol nem, a kudarc oka többnyire abban keresendő, hogy az általa ábrázolt események színtere sokszor maga a lélek. Összetett, rétegről rétegre épített történetekről van szó, amiket nagyon nehéz úgy vászonra vinni, hogy a félelem és a vér között ne vesszen el a lényeg. Az AZ rajongóinak többsége épp ezért félelemmel vegyes izgalommal várta, mi fog kisülni Andy Muschietti próbálkozásából. Az eredmény pedig meglepően jó lett.

Folytatás

Egynek jó – Kong: Koponya-sziget (2017)

Nem voltak nagy elvárásaim a filmmel kapcsolatban, és ha szigorúan vesszük, Tom Hiddleston volt az okom, amiért igazából vártam ezt a mozit, amiben egyfelől kellemesen csalódtam, másfelől furcsáltam.

Folytatás

Sír a cosplayes lelkem – A Nagy Fal (2016)

Néha szükség van, hogy a kritikus rossz filmeket is nézzen, mert szerintem igazán az ilyen alkotásoknál lehet megmutatni, hogy mennyire csípős is tud lenni a nyelvünk. A Nagy Fal azonban még a csípős nyelvre sem méltó, és igazából azon túl, hogy semmilyen, nehéz róla beszélni, de azért fáj a szívem, mert ebből a storyból, ezzel a költségvetéssel és színészekkel bizony remek mozit lehetett volna kihozni.

Folytatás

Idén minden kívánságom teljesült – Power Rangers (2017)

Gyermekkorom egyik meghatározója – sok egyéb mellett – a Mighty Morphin Power Rangers, ami bugyuta volt, és kezdetleges történetű, de mégis korszakalkotónak bizonyult a kilencvenes években. Ebben a szériában mertek hozzányúlni a rasszokhoz és a nemekhez, mertek belőle poént csinálni és megmutatni, hogy igazán az ember maga számít, nem pedig a bőrszíne vagy a kromoszómája. Ennek megfelelően nagyon vártam az új Power Rangers filmet, és persze féltem is tőle. Féltem, mert bár tudom, hogy hatalmas potenciál van a történetben, a sorozatok során láthattuk, hogy ezt mennyire pocsék módon lehet megcsinálni. És vártam, mert ha ez a történet végre rendesen letisztul, és komoly hátteret kap, akkor bizony nagyon tud majd ütni. Aztán megnéztem a filmet, és biztosan állítom, ez a legjobb dolog, ami történt a franchise-al!

Folytatás

Öt film, ahol csak a jelmez- és díszlettervezők dolgoztak, de ők legalább nagyon

Sok olyan film akad, ami csapnivaló storyval, hibás castinggal és bődületesen rossza marketinggel igyekszik megvetni a lábát a filmiparban, de valahogy mégis sikerül nekik olyan jelmez- és díszlettervezőket elérni, akik igazán fenséges munkát végeznek. Íme, öt olyan mozi, amibe rajtuk kívül senki nem fektetett igazi munkát!

Folytatás

Cuki, cuki, cuki – A kiskedvencek titkos élete (2016)

A trailer alapján egy iszonyúan cuki filmre számítottam, és ebben a tekintetben nem is csalódtam: kaptam jópofa kisállatokat, igazi, állatokra jellemző beszólásokat és töménytelen cukiskodást. Ugyanakkor a film története annyi sebből vérzik, hogy az már zavaró, de mivel a célközönség nem a huszonévesek, hanem az ovisok, esetleg kisiskolások, érthető, hogy miért is sikerült ilyen gyermekdedre a dolog, és ezt nem is lehet felróni.

Folytatás

Fúj, fúj és fúj – Éjféli etetés (2008)

Úgy tűnik Bradley Cooper nem a kabala-színészem, ugyanis a filmjeiben mostanság rendre csalódom, ott volt A Szupercsapat vagy a Csúcshatás, és most itt van az Éjféli etetés, ami egy thrillernek indult horror, ami végül az sem.

Folytatás

Törésvonal (2015) – Mert vannak jól működő klisék

Van az a lelkiállapot, mikor jól esik az embernek egy katasztrófafilm, a maga egyszerűségével, kiszámíthatóságával, hősies karaktereivel – ezeknek a kívánalmaknak tökéletesen megfelel a San Andreas, ami mindezek mellé még viccesen szórakoztatónak is bizonyult.

Folytatás