„Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” – A legsötétebb óra (2017)

Úgy vettem észre, a történelmi drámák sokszor eléggé megosztóak tudnak lenni: valaki imádja, de vannak olyanok, akiket egyáltalán nem tud megfogni és elalszanak rajta. Én valahol a kettő között vagyok – ha érdekel a téma és az éra, akkor megnézem, és általában nem szokott csalódást okozni, bár én nem vagyok törizseni, úgyhogy nem feltétlenül veszem észre a sarkításokat. A huszadik századi történelmet viszont szeretem, valamint Gary Oldman is kedvenc színészeim közé tartozik, úgyhogy kétség sem fért ahhoz, hogy nekem A legsötétebb órát látnom kell, és nem is bántam meg, hogy így tettem.

Folytatás

Büszkeség és balítélet meg a zombik (2016)

Meglehet, hogy e méltán népszerű klasszikus keményvonalasabb rajongói tábora már e film ötletét is blaszfémiának tekinti, ám én, annak ellenére, hogy mintegy háromszor olvastam a könyvet, háromszor láttam a 2005-ös gyorstalpalót és számát sem tudom, hányszor néztem végig a hat részes minisorozatot, izgalommal telve ültem le, hogy megnézzem a legújabb Büszkeség és Balítélet, ezúttal zombikkal dúsított változatát. Mert mi lehetne nagyobb nyári szórakozás valakinek, akinek zombihorrorok (és románcok) és e biedermeier klasszikus is egyaránt rajta van a kedvencei listáján?

Folytatás

Baby driver

Nem, nem vagyok hajlandó a magyar címet megadni a cikk címének. A “Baby driver” első hallásra nekem egy olyan filmet sejtet, amiben egy kisbaba vezet. A “Nyomd, Bébi, nyomd!” viszont egyértelműen valami szüléssel kapcsolatos történetet sugall. Szerencsére azonban mindkettő távol áll a valódi történettől, úgyhogy kezdjünk is bele.

 

Folytatás

Ezúttal tényleg titánokkal – A titánok haragja (2012)

Egyszer volt, hol nem volt Perszeusz, az ókori görög mondavilág hőse, aztán ez a hős egyszer csak egy nyolcvanak évekbeli moziban találta magát, ami bár technikailag sok kívánni valót hagyott maga után, mégis üdítően új színfoltot vitt a filmek közé. Aztán a huszonegyedik században a remake-ek korszakában ismét feléledt a hős, sosem látott grafikai munkákkal, ám a korábbiaktól eltérően itt, gyakorlatilag minden hibádzott a filmben, a látványon kívül, aztán ebből a trehány munkából az álomgyár alkotói elkészítették a folytatást is, egy fokkal jobb minőségben, viszont ez még mindig kevés ahhoz, hogy értékelhető mozinak tekinthessük Perszeusz legújabb harcát.

Folytatás

Imádom, imádom, imádom! – Hamupipőke (2015)

Az Into the Woods miatt kissé félve ültem be a moziba, és gyakorlatilag ha nem Orlissa veti fel (igen, Orlissának jó ötletei vannak, és ez itt a reklám helye), hogy nézzük meg, vagy nem teszik be elé a Frozen Fevert, bizony eszembe nem jutott volna jegyet váltani a Hamupipőkére. És ha így tettem volna, bizony most szegényebb lennék egy mesével, egy csodával, rengeteg életbölcsességgel, fantasztikus szereplőkkel, és egy lenyűgözően kék ruhával. Köszönöm neked, Kenneth Branagh!

hamupipoke.c.1

Folytatás

Mikor a varázslat életre kel – Hamupipőke (2015)

CINDERELLA

Passzivitásuk miatt sosem voltam nagy híve a kánon szerinti első három Disney hercegnőnek, ám ezt a filmet már az a tény, hogy Kenneth Branagh rendezi, eladta nekem. Nagy csodálója vagyok a színész-rendező munkásságának, akinek, nem túl meglepő módon, most is sikerült teljesen levennie a lábamról.

Folytatás