Korábban már az egekbe dicsértem a Marvel: Ultimate Alliance – amit amúgy rendre újrapörgetek a megjelenése óta – a nagy sikerre való tekintettel pedig az Activision el is készítette a folytatást, ami hasonlóan épült fel, mint elődje, és mégis teljesen más a játékélmény.
Titeket is elért az Alkonyat-korszak? Hősiesen bevallom, nekem igenis volt egy rövidebb Alkonyat-korszakom, de valahogy a főszereplőket sosem szerettem. Persze, nekem is folyt a nyálam Robart Pattinsonra, de főleg inkább a mellékszereplők története érdekelt. Amikor véger ért a hype, engem továbbra is kíváncsivá tettek a vámpírok, de inkább a klasszikus, Dracula-szerűek, nem azok, amik csillognak a napon. Tavaly karácsonyra pedig Apukámtól megkapta a család ajándékba a Castle of Ravenloft D&D szerepjátékos társast, amit azóta is imádok, és erőteljesen elkezdett érdekelni a játék háttértörténete is. Így, mivel kock családból származom, és a szüleimnek szuper ki fantasy gyűjteménye van, ez a könyv is itt volt a polcokon, úgyhogy mindenképp el akartam olvasni. Folytatás
Minden csoda három napig tart, az Odaát esetében pedig körülbelül mindössze három másodpercig, így biztos voltam benne, hogy a múltkori happy end nem tart majd sokkal tovább, mint eddig bármilyen pozitív fordulat a széria esetében. Ez egyébként alapjában véve nem is baj, mert kell a konfliktus, hogy előrébb haladjunk a történettel, teljesen nyugodtak azért mégsem lehetünk.
Bevallom, ha konzolokról van szó, nekem bizony a Nintendo Wii a kedvencem, és bár nagyon szeretem a sokkal erősebb PlayStationt vagy az Xboxot, mégis, a Nintendo legelső fehér üstököse örökre rajongójává tett. És hogy mennyire jó kis játékok jöttek ki rá, azt a The House of the Dead: Overkill mutatja meg igazán, ami szó szerint visszarepíti a játékost gyermekkorába, a játéktermek világába.
Egyértelműen kijelenthető, hogy nagy kedvelője vagyok a misztikus történeteket elmesélő irodalomnak. A könyv, amiről most olvashattok tőlem, pedig pont egy ilyen történet lesz. Részemről ez egy újraolvasás volt, ugyanis valamikor a 2010-es évben már megismertem a lapokon megbúvó sztorit, de megdöbbentő, hogy kilenc év távlatából mennyi újdonsággal tudott szolgálni.
Hosszú idő elteltével – valamint egy új konzol beszerzésével – újra kedvet kaptam a videójátékokhoz, és nem is akármilyen kiadással sikerült folytatnom gamer „pályafutásomat”. Szeretem a western témájú dolgokat, legyenek azok filmek, sorozatok, vagy jelen esetben játékok. Ezen felül, olvastam mások kritikáit is a szóban forgó darabról, de arra sosem gondoltam volna, hogy ilyen szinten képes lesz magába szippantani a Red Dead Redemption 2 (a továbbiakban: RDR2 vagy Red Dead 2) világa.
Az Avantasia és a Delain új megjelenései után folytatódik a februári metál albumok mustrája. Ezúttal a progresszív metál nemzetközi helytartóinak, az amerikai-kanadai Dream Theaternek a legújabb kiadását, a Distance Over Time-ot veszem górcső alá. Az isteni formáció legutóbb csaknem három éve jelentkezett új szerzeménnyel, a több mint kétórásra nyúlt prog operával, a The Astonishinggel, ami igencsak megosztó lett mind a kritikusok, mind a rajongók szemében. A terjedelmes diszkográfia legfrissebb tagját azonban eddig mindenki dicsérte, és én sem fogok kilógni a sorból a mostani elemzésemmel.
Egy hónap kihagyás után újra képernyőkön az Odaát, és egy nem is akármilyen epizóddal tértek vissza kedvenc vadászaink. Legutóbb igencsak szorult helyzetben lett vége a szezon első felének, a folytatásban azonban – a szériától szokatlan módon – pozitív, reményteljes irányba terelődött a cselekmény. A tökéletesen felépített és kivitelezett epizódba még egy teljesen új szörnyeteg bemutatása is belefért, úgyhogy tényleg nincs okom panaszkodni ezúttal. Folytatás
Bár az alapötlet végeredményben nem lenne rossz, az epizód ott rontja el az egészet, hogy túl sok minden akar lenni egyszerre.
Egy pillanatig sem fogok úgy tenni, mintha elfogulatlan lennék, mert nem is vagyok az, ez viszont egy cseppet sem változtat azon a tényen, hogy a Captain Marvel nagyon betalált.
