Elérkeztünk hát utolsó klasszikus-klasszikusunkhoz, amit bevallom, én is most néztem meg először –ami azért kicsit (nagyon) szégyenletes a részemről, egyrészt azért, mert már évek óta megvan a DVD, másrészt pedig azért, mert kár volt egy ilyen jó filmet ilyen sokáig halogatni.
A történetet, azt hiszem, nem kell bemutatni: Jézus Krisztus (Ted Neely) utolsó napjairól van itt szó, arról, hogyan jut el Júdás (Carl Anderson) addig, hogy elárulja, arról, hogyan is érez iránta Mária Magdolna (Yvonne Elliman) , no meg arról, hogy a főpapok, Kajafás (Bob Bignham) és Annás (Kurt Yaghjian) milyen fenyegetést is láttak a férfiban.
Az igazat megvallva, a történet maga kicsit szétesik – inkább egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek halmaza ez, mint egy igazán ügyesen felépített, szépen ívelő történetszál, de ez nem is baj. Ugyanis itt nem az a lényeg, hogy elmondjanak egy történet – azt nagy valószínűséggel ugyanis a közönség egésze töviről-hegyire ismeri – hanem az, hogy új megvilágításba helyezzék a már ismert sztorit. És ez tökéletesen működik is! Sőt, hogy őszinte legyek, ahogy elkezdtem nézni a filmet, az elején még jobban szimpatizáltam Júdással, mint Jézussal.
Ami még nagyon érdekes a filmben, az a kortalansága, amihez hasonlót utoljára a Joss Whendon-féle Sok hűhó semmiértben láttam – ahelyett, hogy a rendező behelyezte volna az adott korba, a szereplőkre az éppen aktuális divatnak megfelelő, bár kicsit átalakított kosztümöket adott, bizonyos jelenetekben pedig feltűnnek tankok, puskák, képeslapok… Tényleg mintha csak egy hetvenes évekbeli jeruzsálemi piacon lennénk. Utána viszont jön a lábmosás, meg az egész viszonyrendszer a karakterek közt, és mégis elhisszük, hogy időszámításunk kezdeténél járunk. Ám ekkor jön Heródes (Josh Mostel) király dala, megspékelve jó sok sminkkel és blinggel, meg néhány beazonosíthatatlan nemű háttértáncossal, és a néző végképp összezavarodik.
De az alkotás amúgy is nagyon teátrális – néha kifejezetten olyan érzés, mintha egy színpadi előadás felvételét néznénk. A filmet amúgy nagyrészt Izraelben és más közel-keleti helyszíneken forgatták, díszletként pedig legtöbbször mindössze a nyílt teret és a régi romokat használták fel.
Persze, a film generált némi összeütközést – mint általában minden dolog, aminek akárcsak egy kis köze is van a valláshoz –, de ettől függetlenül még én is, aki azért eléggé egyház-ellenes és majdnem-ateista vagyok, nagyon élveztem. A hangsúly igazából nem a vallási vonatkozásokon van, hanem tényleg azon, hogy egy „szupersztárt” és az ő pszichológiai hatalmát a tömegek felett miként és mire lehet felhasználni.
Érdekesség amúgy, hogy a főszerepre többek közt az akkor mindössze tizenhét éves John Travolta is pályázott, valamint hogy egy teljes napig úgy volt, hogy John Lennon fogja alakítani Jézust. Ted Neeley pedig, aki végül a szerepet kapta, gyakorlatilag azóta is folyamatosan Jézust játssza különböző produkciókban, immár több, mint negyven éve.
A Jézus Krisztus Szupersztár egy igazán erős, szinte már lehengerlő – bár mi mást várhattunk volna a Webber–Rice párostól? – alkotás, amit kár lenne kihagyni, akármilyen is a vallási beállítottságunk.
Szerző
One thought on “Watchaholics Musical Challenge – Jézus Krisztus Szupersztár (1973)”