Mindig úgy véltem, hogy annak van igazán jó humora, aki képes önmagán is nevetni – de, hogy pont a pite filmek legújabb darabja tart egy kisebbfajta görbe tükröt önmaga elé, azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam. És nemcsak megtette, hanem egy olyan új “ízt” vezetett be ezzel a filmsorozatba, amivel aztán tényleg fel lehet tenni az i-re a pontot – vagy az asztalra a pitét?
Közeledik a tízéves osztálytalálkozó (ami igazából tizenhárom) a srácok pedig egy újabb pasis hétvégét szerveznek előtte, a régi szép idők emlékére. Jim (Jason Biggs) és Michelle (Alyson Hannigan) már egy kisfiú boldog szülei, csak éppen a hálószobában akadnak gondok. Kevin (Thomas Ian Nicholas) szintén házas és főzőműsorokat vezényel. Oz (Chris Klein) sportközvetítéseket vezet, valódi híresség és egy szupermodell a barátnője. Stifler (Seann William Scott) gyakornoki állást kapott egy jól menő irodában, csak éppen most ő van csicska-státuszban. Finchről (Eddie Kaye Thomas) viszont még az anyja sem tudja, hogy merre jár.
Szóval ők négyen egy kellemes, nyugodt kis lazulós hétvégét terveztek, ám felbukkant az örök buli király, Stifler, aki még mindig a középiskola éveiben ragadt. Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a hétvégéjüket sem nyugodtnak, sem lazulósnak nem nevezném. Felpörögtek, rohangáltak, berúgtak, csajoztak, csókolóztak, trollkodtak és minden szokásos dolgot elkövettek, amit kizárólag ők képesek ilyen viccesen előadni.
Rengeteg idő telt el A találkozó és Az esküvő között, nem is értem miért vártak vele ennyit. Bár az tény, hogy ez a türelem most valóban rózsát termett, mert a film igazán képes volt visszahozni azt az érzést és hangulatot, ami kizárólag a pite filmekre jellemző. Minden régebbi szereplő jelenést kapott a filmben, ám volt, aki csak egy aprócska jelenet erejéig, de ez nem baj, így lett pont tökéletes.
Nagyon tetszett, hogy végre minden karakter kapott a bugyutaságuk és szerethetőségük mellé egy kis mélységet is. Jim bebizonyította, hogy képes komolyan és okosan viselkedni, Finch végre egy hozzá korban közelebb álló lánynak udvarolt, méghozzá olyan pillantásokkal, amit Stiflernek is illene elsajátítania. És persze az örök kedvenc(em) Stifler is változott és megtapasztalta, milyen, ha nem ő van a csúcson, ez megtanította pár fontos dologra – de ne aggódjatok, semmi komoly.
Mindent egybevetve A találkozó képes volt felidézni az első film hangulatát és visszaröpíteni engem a kezdetekhez – ugyanakkor önállóan is megállja a helyét és alkalmas rá, hogy új rajongókat verbuváljon a filmsorozatnak.
A jó hírt pedig direkt a végére hagytam: állítólag készül már az újabb film az eredeti gárdával, a mostani íróval és rendezővel – engem pedig kilóra megvettek. Már csak az a kérdés, hogy a magyar mozik hajlandóak lesznek-e vetíteni, vagy megint várnom kell a dvd kiadásra?
Szerző
One thought on “Amerikai pite – A találkozó (2012)”