Mindig is úgy voltam vele, hogy jó-jó a Bloodlines-sorozat, de azért a nagy előd, a Vámpírakadémia nyomába nem ér egészen. Nos, a Silver Shadowsnak sikerült megremegtetni eme véleményemet.
Az előző kötet, a The Fiery Heart elég mély ponton ért végét: Sydney és Adrian románca az Alkimisták fülébe jutott, ezért a lányt saját szervezete foglyul ejtette, és egy átnevelő intézetbe szállította. A Silver Shadows közel három hónappal később folytatódik: Sydney-t végre kiengedik a magánzárkából, és beengedik a többi fogvatartott közé, akik viszont még hozzászólni sem hajlandók – mert bár itt mindenki „vétkezett”, Sydney bűne a legnagyobb: beleszeretett egy vámpírba. Az egyetlen ember, aki szimpatizál vele – vagy egyáltalán hajlandó beszélni vele – Duncan, a látszólag tökéletes viselkedésű srác, aki már mindenkinél régebb óta van az intézményben, és aki már teljesen le is mondott arról, hogy valaha is kijut onnan. Persze az, hogy már a többiekkel lehet, nem jelenti azt, hogy Sydney túl van a nehezén – az igazi testi és lelki kínzás még csak most kezdődik.
Mindeközben Palm Springsben, miután három hónapja képtelen kapcsolatot teremteni a lánnyal, Adrian feladta a reményt, és visszatért régi rossz szokásaihoz – vagyis úgy előzi meg a másnaposságot, hogy részeg marad. Lemarad Jill bemutatójáról, elfelejti, hogy vizsgája van… Már nagyon szüksége egy-két pofonra, ami észhez téríti, és az élet hamarosan fel is szolgálja ezt a pofont – édesanyja képében, aki teljesen váratlanul Palm Springsbe érkezik azzal a szánt szándékkal, hogy hazarángatja egyetlen fiát az Udvarba.
Legszívesebben két részre osztanám ezt a könyvet: az első rész, vagy első fél, miután oldalszámot tekintve tényleg nagyjából a könyv feléről beszélünk, elég lassú, főleg helyzetleíró, kifejezetten hátborzongató, és kicsit az emberi elme és lélek tűrőképességét boncolgatja, és mindez nagyjából addig tart, míg Sydney és Adrian végre kapcsolatot létesít. A második fél, és főleg az utolsó száz oldal viszont nagyon gyors, egyértelműen akció-orientált, sőt, szinte egy magszakítás nélküli üldözésjelenet, ami végig izgalomban tartja az olvasókat.
Hogy őszinte legyek, nekem az első rész jobban tetszett. Mert nem kellenek szörnyek, gyilkosok, mi több, vámpírok se, mert nincs rémisztőbb dolog az emberi elménél: az elvakultságnál, az agymosásnál, az attól való félelemnél, hogy elveszítjük magunkat. Rettenetesen élveztem Sydney fejezeteit ebből a részből (mert amúgy fejezetenként van nézőpontváltás), és szinte sajnáltam, mikor átugrottunk Adrianhez – mert Adrian ezen részei viszont lehangolók voltak. Persze, értem én, miért kellettek – amíg Sydney rajta kívül álló erőkkel harcolt, addig a srác a saját démonaival –, de akkor is idegesített, hogy visszazuhant arra a szintre, amin nagyjából akkor volt, mikor a Dermesztő ölelésben megismertük. Viszont azt el kell ismernem, hogy a hallucinációi, valamint a szüleivel foglalkozó történetszál nagyon erős.
A második rész nekem kicsit gyors, és néha kicsit túl könnyű volt – miután százötven oldalon keresztül gyakorlatilag alig történt valami, az Alkimista központ lokalizálása, és minden egyéb, ami ezt követte (tudom, hogy nagyon kertelek, de nem akarok spoilerezni), az elég fürgén zajlott. De az utolsó száz oldal akkor is nagyon izgalmas és mozgalmas, de teszi mindezt úgy, hogy az érzelmi aspektusokat sem felejti el, és mindenre szán egy-két mondatot, amire szánnia kell. Ugyanakkor azt viszont azt fenntartom, hogy ez a rész lehet, jobban működött volna a vásznon, mint a papíron. Ami pedig a tetőpontot illeti: bátor lépés volt az írónő részéről, és bár szerintem kicsit fanservice-szaga van, tény, hogy a szereplők részéről nagyon is logikus döntés.
Maradtak elvarratlan szálak – például Duncané, vagy Sydney szobatársáé, Emmáé, hogy az előző kötetben megismert Nináról és Olive-ról már nem is beszélve –, de ezek gondolom szándékosak, és még vissza fogunk hozzájuk térni. Rose és a többi kedvenc amúgy ebben a kötetben éppen csak cameózott (még Jill és Eddie is, bár az utóbbi a végén már jobban jelen volt), de biztos vagyok benne, hogy a sorozat következő-utolsó részében ők is többet fognak szerepelni. Ugyanis a regény utolsó mondata hangulatában erősen hajaz az Örök kötelék utolsó sorára (vagyis a felségárulókat nem börtönbe zárják, hanem kivégzik). Viharos utolsó részre számíthatunk, az fix.
Összegezve, bár megvannak a maga pici hibái, tökéletesen meg vagyok elégedve a Silver Shadowszal, és biztos, hogy egy ideig még borsódzni fog tőle a hátam.
Szerző
