Imaginaerum (2012)

Imaginaerum_pic1

Amikor anno meghallottam a hírt, miszerint az akkori kedvenc együttesem, a Nightwish az új lemezük hanganyagát és dalszövegeik által felépített történetet felhasználó filmet készít finoman szólva kiugrottam az alsóneműmből, és valahol a Szaturnuszon kötöttem ki örömömben. A lelkesedésem azóta csak a zenekar iránt lett kevesebb, a film iránt nem, de nem ez a mostani cikkem témája.

imaginaerum_pic2

Az alapsztori a következő: a hetvenéves Thomas Whitman (Francis-Xavier McCarthy) akinek családnevéért hatalmas pirospont jár demenciában, vagyis időskori elbutulásban szenved. Betegsége következtében szellemileg egy kisgyerek szintjére süllyedt, és a saját képzelete által alkotott világba zárkózott be, így felnőttkorából szinte semmire nem emlékszik: lánya, Gem (Marianne Farley), valamint egykori zenekarának tagjai immáron csak homályos képei az egyre elsötétülő elméjének. A film elején állapota olyan kritikussá válik, hogy kómába kerül, innentől kezdve pedig két történetszálat figyelhetünk meg. Egyrészt nyomon követhetjük Tom időutazását gyermek- és fiatalkorába, valamint a demenciával való küzdelmét, másrészt közelebbről is megismerhetjük Gem és az egykori bandatag, Ann (Joanna Noyes) kapcsolatát a haldokló férfival.

imaginaerum_pic3

Hol is kezdjem zengeni mennyei dicshimnuszomat? Ez a film egy fantasztikus utazás Csodaország sötét verziójában, pedig nem egy hollywoodi blockbusterről van szó, sőt, a zenekarnak még a sikerei ellenére is mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, hogy megszülethessen a mestermű. A színészek egytől-egyig ismeretlenek a Tom apját játszó Ilkka Villit leszámítva, bár ő is inkább csak Finnországban híres , ez mégsem von le semmit a játékuk élvezeti értékéből. Egyedül a CGI minőségén látszik néha, hogy nem amerikai szuperprodukcióról van szó, ami a perfekcionistákat kicsit kizökkentheti, de talán ez a legnagyobb problémája az Imaginaerumnak.

imaginaerum_pic4

Van még valami, amit a film hibájaként lehet felemlegetni, ez pedig a cselekmény követhetősége. Mint már említettem, Tomot végigkövetjük az elméjében és az időben tett utazásában, így nem csak flashbackek, hanem kisebbfajta paradoxonok is előfordulnak: a tízéves Tom (Quinn Lord) találkozik a hetvenhárom éves Annel, a hétéves Gemmel (Keyanna Fielding), de még a negyvenhét éves önmagával is (Tuomas Holopainen), sőt, van egy olyan jelenet, ahol két kicsi Tom van egy helyen. Ezek az írói és rendezői húzások nagyon jól illusztrálják, hogy egy demenciás beteg agyában mennyire összemosódik a tér és az idő, ugyanakkor a nézőknek nagyon résen kell lenniük, hogy megértsék a holt, a mikort, és a miértet.

imaginaerum_pic5

Az Imaginaerum viszont nem csak attól Nightwish-film, hogy az ő zenéjüket használja, hanem, a rajongók legnagyobb örömére, a bandatagok több jelenetben is szerepet kaptak. Mint már említettem, a zenekar főnöke, Tuomas Tom középkorú énjét alakítja, de a tagok közül egyértelműen Anette Olzon (a fiatal Ann) viszi a pálmát. A film egyik fénypontja a cirkuszjelenet, amit a Scaretale című számuk ihletett. A nőt konkrétan sötét gonosz Hófehérkévé maszkírozták (de tényleg, bele is harap egy almába), erre rátesz még egy lapáttal az arckifejezéseivel, és ezektől egyszerre lesz félelmetes, morbid, ugyanakkor aranyos és vicces is.

imaginaerum_pic6

Végül, de nem utolsósorban beszéljünk kicsit a képi világról, ami még az alacsony büdzsé ellenére is lélegzetelállító. Leginkább a Tim Burton-filmekéhez lehetne hasonlítani, és ezzel még nem is esek túlzásba, hiszen Tuomas, és a rendező, Stobe Harju is bevallotta, hogy nagy hatással voltak rájuk a mester alkotásai. A vágók külön prémium vállveregetést érdemelnek a szcénák közti zseniális váltásokért, de a legnagyobb csillagos ötöst az Arabesque-jelenet kitalálója írhatja be magának, ott ugyanis olyan különleges látószöget alkalmaztak, amilyet még azóta sehol nem láttam.

imaginaerum_pic7

Az Imaginaerum tökéletes példa arra, hogy nem kell Hollywoodban készülnie egy filmnek ahhoz, hogy jó legyen. A természetesen közel sem azonos a tökéletessel, de nem is baj, hiszen ettől csak befogadhatóbb lett a sztori. A végén persze sírtam, de ugyanakkor egy megmagyarázhatatlan könnyedség is átjárta a lelkemet. És végül is ez a legfontosabb: egy film, de bármilyen más műalkotás akkor jó, ha valamit elindít bennünk. Az Imaginaerum pedig pont ilyen.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Pink Floyd: A Fal (1982) | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..