Anyabuli (2014)

Nem sokat vártam ettől a filmtől, főleg azért, mert arra számítottam, hogy majd kvázi az Elhajlási engedély női változatát fogják lenyomni a torkom az alkotók, pedig már annak sem sikerült megfognia. Viszont örömmel jelenthetem, hogy kellemesen csalódtam a filmben.

anyabuli1

Allysonnak (Sarah Drew) pontosan olyan az élete, mint amilyenről gyerekkorában álmodozott: van egy rendes, szerető férje, Sean (Sean Astin) és három szép gyereke, akiket nyugodtan nevelgethet otthon, a háztartást vezetve, miközben szabadidejében még blogolgat is egy kicsit. Csakhogy Allyson mégsem boldog, sőt folyamatosan az idegösszeomlás szélén áll, ami néha pánikrohamok és tisztaságmánia képében robban ki belőle, ráadásul meg van róla győződve, hogy egy csődtömeg, aki semmihez sem ért, főleg az anyasághoz nem. Már nagyon ráférne egy kis pihi, ezért mikor kitalálja, hogy legjobb barátnőjével, Izzyvel (Andrea Logan White), és a helyi lelkész feleségével, Sondrával (Patricia Heaton) elmegy egy puccos helyre vacsorázni, hogy kieressze a gőzt. Férje teljes vállszélességgel támogatja, és még azt is felvállalja, hogy vigyáz a saját és Izzy gyerekeire, összefogva legjobb barátjával, a videojátékmániás és gyerekgyűlölő Kevinnel (Kevin Downes), és Izzy férjével, Marcóval (Robert Amaya), aki mindössze három dologtól fél, de attól nagyon: a birkózóktól, a motoros bandáktól és a gyerekektől.

anyabuli4

Már itt lehet szimatolni a bajt, ami viszont igazából csak akkor kezdődik, mikor kiderül, hogy Allyson rossz időpontra foglaltatott asztalt, ami miatt kiakad, dühében mindenki telefonját elkobozza és bezárja az autóba, csakhogy a kocsinak nyoma vész, majd pedig, hogy tényleg teljes legyen a gubanc, az anyukák összefutnak Allyson sógornőjével, a tíz hónapos kisfiát egyedül nevelő Bridgettel (Abbie Cobb), akinek kisfia– akire az apjának kellett volna vigyáznia – eltűnt. Így hát megindul a hajsza a kocsi és a gyerek után, amibe még becsatlakozik egy motoros tetoválóművész (Trace Adkins), egy angol taxis (David Hunt) és a fél rendőrség, miközben az apukáknak is meggyűlik a maguk baja a gyerekekkel.

Szóval nem számítottam sokra ettől a filmtől, és az elején úgy látszott, hogy ezt helyesen is tettem, mert a mozi eleje inkább erőltetett és idegesítő, mintsem szórakoztató. Főleg az első pár jelenetben Allyson olyan hisztiket vág le, amivel nálam már úgy a tizedik perc magasságában olyan szinten sikerült elásnia magát, hogy a gödörből még a film amúgy szívet melengető végére sem tudott egészen kikecmeregni. Azonban nagyjából negyven perc után – igen, ez még negatívum: elég lassan indulnak be az események –, mikor kiderül, hogy gond van a foglalással, valami történik, és írtó jó lesz a film.

anyabuli2

A második felvonáson annyit nevettem, mint frissen készült vígjátékon már régen nem. A jelenetek párhuzamosan, két szálat követve futnak – az egyik a csajoké, a másik a pasiké –, és szinte percenként történik valami pozitívan nevetséges, valami abszurd, valami haláli, amik közt persze, van klisé, és van ezerszer látott fordulat is, de akkor is működik! És bár Allyson tényleg kicsit idegesítő, a végére még ő is szerethetővé válik a maga módján, miközben a többiek mellette mind imádnivalók – még a mufurc Kevin is kapott a végén egy olyan jelenetet, amivel aztán tényleg sikerült belopnia magát a szívembe.

És az még a szép, hogy ebben a filmben gyakorlatilag nincs semmi rosszindulat – még olyan sincs, mint a már emlegetett Elhajlási engedélyben az a srác, aki dühből összeverte a főhősök kocsiját. Nem, itt van két csoport, akiknek már nagyon kell egy kis pihi, és akik a rossz kommunikáció miatt folyamatosan keresztbe tesznek egymásnak – miközben gyakorlatilag minden kívülálló segít nekik, színtiszta jóindulatból. Tehát a tanulság: egy jól megírt helyzetkomikum esetében nincs szükség negatív szereplőre.

anyabuli3

Viszont ha már tanulság: a film tanítani akarását, valamint azt, hogy ezt elérje, elég erősen a Bibliához nyúlt, már nem tetszett annyira. A tanulságot, bár van benne némi igazság – lehet, hogy nem az életünkön, hanem csak a látásmódunkon kell változtatnunk – nagyon megpróbálták lenyomni a torkunkon, és én ezért a végén inkább már viszolyogtam tőle, semmint hogy befogadtam volna.

Amit még kicsit nehezményezek, hogy sok – az amúgy egyenként nagyon jó – karakter, akik mindegyikéhez írtak is történetet, viszont mindez a másfél óra játékidőbe nem igazán fért bele, és emiatt kicsit megcsalatva érzem magam. Viszont nézhetünk úgyis a dologra, hogy így maradt tér a folytatásnak – abban biztos vagyok, hogy simán lehetne egy teljesen új sztorit felhúzni erre a keretre. Bár ki tudja, hogy ez megvalósul-e valaha is – mert bár kicsiny hazánkban csak DVD-n jött ki, és a kritikusok sem voltak tőle elájulva, azért mégis csak behozta a büdzséje dupláját az Államokban.

anyabuli5

Persze valamilyen szinten megértem a kritikusokat is: az ütemmel tényleg vannak néha bajok, és valóban a klasszikus, ma már szinte archaikusnak tekinthető családmodellt hozza (de szerintem nem baj, hogy néha ez is megjelenik; attól még, hogy emancipálódunk, nem kell minden csapból ennek folynia), és tényleg nem lesz soha kultfilm, de az Anyabuli akkor is egy olyan vígjáték, amit szívesen megnéznék másodszor is.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..