Jay Kristoff – Stormdancer

Ha már ilyen népszerű manapság a steampunk-téma, akkor mi sem maradhatunk ki belőle természetesen – de mi nem akárhogy tesszük, hanem még egészen Japánig is elutazunk érte. Griffmadár, harcoslány és még steampunk is? Jónak tűnik.

stormdancer

Történetünk főhőse Yukiko a Róka klánból valamikor a távoli jövőben. Ez olyan jövőben, ahol az energiát – meg minden mást is a lótusz táplál, ami azonban megmérgez mindent: a földet, a levegőt, az embereket. Persze, aki elég magasan áll a létra csúcsán, annak telik rá, hogy drága készülékekkel védekezzen a szennyezett levegő ellen és közben még jól is nézzen ki. Mindez a Lótusz Céh hibája, akik a sógunnal karöltve nagy erőkkel elnyomják a számos klánt, amely Japán népességét alkotja. Ezek közül egy a Róka klán, ahová Yukiko és apja, a híres vadász tartozik. Azt a feladatot kapják, hogy elfogjanak a sógunnak egy arashitorát (griff), mert az azt álmodta egyik éjjel, hogy vihartigrisen lovagolt. Nincs mit tenni, le kell vadászni a kihaltnak hitt madarat, és lőn, pont találnak is egyet. A hazaút viszont már nem ilyen egyszerű, nem csak azért, mert lezuhan az éghajó, amellyel utaznak, de azért is, mert Yukiko sikeresen megszelídíti a madarat – aki ennél fogva csak rá hallgat.

No, nézzük, miért olyan népszerű az újonnan indult könyvsorozat! Jay Kristoff, az író egy remek világot rakott össze, mindezt ráadásul pont egy olyan helyen, ami az Európai ember számára már amúgy is számos érdekességet rejt, de ő még tetézi is mindezt. Nem csoda, ha ezek után az olvasó beleszeret: láncfűrészes katanák, mitológiai alakok, harc. Igen, hát egy jó könyvet nagyjából így kell eladni, az meg már csak hab a tortán, hogy Buruu, a vihartigris egyszerű, állati gondolatmeneteiből adódóan gyakran csalt mosolyt az arcomra. „olyan nagy ügyet csináltok a párosodásból”. Mindezek egy állat szavai, és ez csak ízelítő volt a sokból.

Öt csillagot azonban így sem tudok rá adni. Amilyen jól sikerült Buruu, olyan rosszul a szelídítője, Yukiko. Alapvetően ez a leányzó egy jól elgondolt karakter. Fiatal lány, remek harcos, és persze kamasz is. Mindezek egész jól elférnek. A baj az, hogy mindezt bele akarták rakni egy olyan lányba, aki mindemellett nagyjából az amerikai gimik plázacicáira hajaz időnként – ez már nem igazán fér bele. Csak hogy egy esetet kiemeljek a sokból: épp veszély veszi körül minden irányból, le kéne csapni a sógunt is, erre ő a sógun egyik emberének a szép szemein agyal. Értem én, kell valami motiváció, de ez szerintem nem pont az a kategória, sem helyzet. Ki a túrónak jut eszébe a legnagyobb veszélyhelyzetben ábrándozni? Ha valaki jó harcos, az nem lehet ilyen dekoncentrált. Mintha kicsit paradox lenne, nem?

Minden hibája ellenére azért Yukiko ellátja a feladatát, hogy szerethető főhős legyen, mint ahogy mindenki más is tökéletesen jó helyen van. Csak beleesett az író az igen gyakori hibába, hogy a lány főhőst azzal akarta lánnyá tenni, hogy plázaharcost csinált belőle. Ez nem az első könyv – sőt, filmben is akad –, ahol ebbe belefutok, így már tényleg általánosnak vehető ez a probléma. Hölgyeim, uraim. Kérem, kapják össze egy kicsit a női főhősöket. Vegyenek példát Xenáról mondjuk! Ő nagyon menő.

Kíváncsi leszek, hogy mi lesz ebből még a későbbiekben, bár egy kicsit aggódom is. Mostanában mindenki sorozatokat akar írni és ez nem mindig jó, a végére már minden teljesen más és egy idő után mi, olvasók nem is tudjuk mit szerettünk benne. Szóval reménykedjünk erőteljesen, hogy a Lótusz háborúja-sorozat tudja majd tartani a szintet.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..