A mostani epizód egy sokkal ijesztőbb, félelmetesebb és thrilleresebb történetet mutatott be, a lazaság és a humor ezúttal a háttérbe szorult (de azért annyira nem), miközben kaptunk egy picike szeletet John múltjából – az utóbbiból amúgy kérek még. Összességében megint egy remek Constantine rész.
John régi barátja, Gary Lester (Jonjo O’Neil) visszatért a városba, ám ezt nem egyedül tette, hanem hozott magával egy palackba zárt démont, amit az okos vámosok kibontottak, és így rá is szabadították a városra. A démon testről testre vándorol, és olyan éhség gyötri, mely csillapíthatatlan, és mikor már a test nem képes tovább lépést tartani vele, akkor új után néz. Mivel Garynek már egyszer sikerült csapdába csalni ezt a démont, ezért John biztos benne, hogy gyerekjáték lesz ezt megismételni – de a helyzet mindig kuszálódik egy hangyányit.
Mialatt John a démon eredetét és elpusztításának módját kutatja, addig Zed felügyeli Garyt, erre azért van szükség, mert a férfi komoly heroin fogyasztási problémával szenved, és bár az utóbbi rövid idő alatt nem nyúlt anyaghoz, azért az elvonási tünetek jelentősen befolyásolják viselkedését, és kinézetét – piros pont a sminkeseknek. Ennek köszönhetően Gary ki is kotyogja a Newcastle-ben történteket a lánynak, aki egy óvatlan mozdulat folytán megtapasztalja Gary érzelmeinek legsötétebb bugyrait.
John, amint okítja Zedet képességeinek használatára egyszerűen üdítő és felettébb bájos jelenetet szült. A lány őszinte és békés jelleme annyira ellentétes John dühös és sebzett egyéniségével, hogy pont ezáltal egészítik ki egymást. Zed olykor felelőtlennek tartja Johnt, de a férfinak mindig sikerül bebizonyítani, hogy a laza és vicces figura mögött egy megsebzett lélek lakozik.
A mostani epizódban akadt pár jelent, ami a frászt hozta rám, mert nem elég, hogy bogarak vannak a történet középpontjában, és ráadásul hatalmasak meg sokan is vannak, hanem az alkotók bevetették még a démonként megszállt emberek szokásos mozgását, amitől én rettegek. De hogy ne csak a félelem bolygassa meg a néző elméjét betettek egy igazán undorító jelenetet, ami persze tökéletesen a helyén volt, de akkor is, még én is eltakartam a szememet – ha majd megnézitek az epizódot, rájöttök, hogy az utóbbi szóhasználatom miért is vicces egy kicsit.
Az utolsó jelenetsor megint nem volt piskóta, mert nem volt elég a készítőknek az a megannyi apró és művészi gondossággal elhelyezett társadalmi fricska, még betettek egy iszonyú mély és durva tragédiát is. Egy áldozat, melyre már lehetett számítani, de mégis felkavaró volt látni a folyamatot és a végkifejletet. Na, igen, ez az igazi barátság, vak hit, áldozat és szeretet, még ha nem is ezek lennének az első szavaink a végkifejletre.
A sorozat főcímzenéjére még nem tértem ki, pedig nagyon ütős darab: mert mi is lehetne egy démonokról, angyalokról és egyéb lényekről szóló sorozat introja, ha nem a pokol maga? Ráadásul egy olyan hidegrázós, dallamos melódiával, ami beleég az ember fülébe, és tíz év múlva is önkéntelenül összerázkódunk a hallatán.
A Constantine hétről-hétre magasabb minőséget képvisel, én még is azt tapasztalom, hogy kevesen döntöttek amellett, hogy megpróbálkoznak a sorozattal, ez pedig nagy hiba, mert minőségi szórakoztatás, társadalomkritika és kemény thriller is megtalálható benne.
Szerző
