„Azon a nyáron véget ért a gyerekkorom” – Atlantisz gyermekei (2001)

vlcsnap-2014-12-10-13h55m42s174

Stephen King visszatérő témája a gyerekkor. Legfélelmetesebb és legigazibb hányattatott sorsú Carrie vagy Az eminensben szereplő fiú, Todd. Ők olyan kamaszok, akik magányos, furcsa életet élnek, és az a gyanúm, hogy leginkább körülményeik felelősek azért, hogy gonoszságot látunk bennük. De vajon egy magára hagyott kiskorú, akinek egyedül kell felnőnie, elviselnie a sérelmeket, és rádöbbennie a szülei alkalmatlanságára, milyen nyomokat hordoz magán? Hogyan lesz belőle felnőtt? Az Atlantisz gyermekei is erre keresi a választ, de kikerüli a „gonosz gyerek” sémát. Helyette inkább megmutatja, hogyan hatnak egy tizenévesre a felnőtt kapcsolatok, a korai barátságok, és mi az, ami az egészből maradandó élménnyé válik.


A történet egy idilli amerikai kisvárosban játszódik, és Stephen King gyerekkorába, a vietnámi háború idejébe vezet vissza. A 11 éves Bobby (Anton Yelchin) összebarátkozik új felnőtt szomszédjával, Teddel (Anthony Hopkins), akiről hamar kiderül, hogy ismeretlenek médiumi képességei miatt nyomoznak utána, mivel hasznosítani akarják őt a háborúban. Mialatt a kép lassan összeáll, Bobbynak más problémái is akadnak: anyjának (Hope Davis) titkai vannak, amelyekbe esze ágában sincs beavatni a fiát, apja rég meghalt, és ráadásul érezni kezd valamit barátnője, Carol (Mika Boorem) iránt.

vlcsnap-2014-12-10-13h57m25s156

Az Atlantisz gyermekei nem horror. Dráma akar lenni, nagy súlyú irodalmi idézetekkel, nosztalgikus monológokkal a gyerekkor ártatlanságáról és az idő visszafordíthatatlanságáról. Igazi témája a gyerekkor vége, az a kényes határ, amit egy pillanat alatt lépünk át, és soha nem felejtünk el. Bobby a történet vége felé, köszönhetően a bölcs és szinte földöntúlian békés Tednek, olyanná válik, amilyennek egy felnőttet képzelünk, legalábbis ez lenne a szerzői szándék, de csak egy dühös kamaszt találunk a bájos kisfiú helyén. A felnőtt néző már a történet kezdetén látja a problémákat, például hogy fél az erősebb fiútól, nem mer szerelmet vallani, és nem veszi észre, hogy az anyja nem törődik vele, sőt, minden férfiról, például az ő apjáról is csak negatív véleménnyel képes beszélni. Bobby csak akkor gondolja át ezeket a dolgokat, amikor átlépte azt a bizonyos kényes határt.
Tetszenek a filmen átvonuló motívumok, mert jól mutatják be a felnőtté válás kritikus pillanatait. Az első, ártatlan gyerekkori szerelem naiv kedvessége talán túlzottan naivra sikerült, de az biztos, hogy aranyos. Ted és az anya viszont jól kitalált szereplők. Sok mindenkinek szerepel olyan felnőtt ember a gyerekkorában, aki tulajdonképpen idegen, de bárminél maradandóbb, kedvesebb emléket hagy, mert bölcs dolgokat mond az életről. Ted felkarolja Bobbyt, aki végül akkor válik felnőtté, amikor váratlanul a férfinek magára kell hagynia örökre. Ezután veszi észre, hogy az anyja mindenkiben a rosszat látja, és saját, rossz és buta döntései miatt szerzett tapasztalatai alapján, előítéletekkel méregeti a férfiakat.

vlcsnap-2014-12-10-13h54m27s114

Az anya a legvalóságosabb karakter a filmben. Egy pillanatra sem tudtam megszeretni, legszívesebben ráküldtem volna a gyermekjóléti szolgálatot és egy csapat pszichiátert. Sekélyes, buta és felszínes, az olyan anyák prototípusa, akikre azt szokás mondani, „nem való neki gyerek”. Minden döntést a saját érdekei szerint mérlegel, és semmit nem beszél meg Bobbyval, csak az isteni „úgy lesz, ahogy én akarom” hatalmat gyakorolja felette. Ted ezzel szemben egyenrangúként, felnőttként kezeli a fiút. A drámai üzenet működik, időnként egész megható is, viszont cserébe nem számíthatunk nagy kalandokra, pörgésre. A cselekmény lassan hömpölyög, és sajnos nagyon is kiszámítható. Azok unalmasnak fogják találni, akik az ideglelős thrillereket szeretik, de akiket érdekel a drámai mondanivaló, biztosan megszeretik.

vlcsnap-2014-12-10-13h58m57s41

Egy kisebb és egy nagy hibája van a filmnek, amelyeket meg kell még említenem. Először is van egy kerettörténete, amiben a már középkorú Bobby (David Morse) gyerekkori barátjának temetése után nosztalgiázni megy a régi, azóta lepusztult környékre. Ennek a pár betoldott jelenetnek a film elején és végén semmi értelmét nem láttam. A szándék az lehetett, hogy a néző bele tudjon helyezkedni az emlékezésbe, amitől az Atlantisz gyermekei kapna egy kis nosztalgikus utóízt. A szándék jó, de a végeredmény csak néhány fölösleges jelenet.

A nagyobb hiba az, hogy a misztikus szál nincs jól kidolgozva, és nem is összeegyeztethető a szépen megrajzolt gyerekkori idillel. Lehetett volna erőszakosabb az idill megtörése, ami a felnőttkor végét is sokkal erősebbé, hatásosabbá tette volna. A történet szerint Ted médiumi képessége azt jelenti, hogy ha megérint valakit, belelát az elméjébe. Ennek nincs valódi súlya, félelmetessége vagy misztikus csengése, egyszerűen csak van. Olyan képesség, amit valakik szeretnének kihasználni, de nem tudjuk meg, kik ők, és pontosan mi vár rá, ha elkapják. A misztikus szálat csak a drámai rovására lehetett volna témává fejleszteni, így csak lóg a levegőben. A médiumi szerep nem jelent többet, mint ablakot nyitni valakinek az elméjén, ami nagyon érdekes kérdés, de sajnos majdnem teljesen jelentéstelen marad. Egy dolgot kivéve: azon a nyáron, amikor Bobby felnő, képes úgy látni, mint Ted, de csak míg közel van hozzá. Amikor a titokzatos felnőtt barát elmegy, a képesség is elmúlik, Bobby szerint azért, mert számára Ted a világra nyitott ablakot.

vlcsnap-2014-12-10-13h55m02s21

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Állj mellém! | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.