Olive Kitteridge (2014), 1. évad

Szeretem a minisorozatokat, mert sokkal több ideje van a történetnek és a szereplőknek kiteljesedni, mint mondjuk egy két órás filmben, ráadásul majdnem minden esetben egy kerek egészet alkot a történet. Az Olive Kitteridge is pontosan ilyen, bár nem került be a kedvenceim közé, azért érdekes és kissé szomorkás élményt nyújtott.

Olive Kitteridge.s01.1

Olive Kitteridge (Frances McDormand) és férje, Henry (Richard Jenkins) egy szem fiukat nevelik a Maine állambeli Crosbyban. Henry a helyi gyógyszertár tulajdonosa, míg Olive abban az iskolában tanító, ahova fia, Christopher (Devin Druid) is jár. Olive természetét azonban nem könnyű elviselni, ugyanis a nő kíméletlenül őszinte, bogaras és olykor igen kegyetlen. Ám mégis akad, aki beleszeret a nőbe (a férjén kívül persze): Jim O’Casey (Peter Mullan) Olive munkatársa, akivel egy romantikus pillanatban közös szökést terveznek, csakhogy egy tragédia beárnyékolja ezt.

Henry első ránézésre (és úgy a huszadik után sem) nem passzol feleségéhez, ugyanis a nő tökéletes ellentéte: kedélyes, vidám, mindenkivel kedves, végtelenül udvarias és elnéző. Miután meghal asszisztense, aki már több évtizede dolgozott nála, felvesz egy új alkalmazottat, Denise-t (Zoe Kazan), aki szinte ragyog a boldogságtól és a vidámságtól, ám ez gyorsan alábbhagy, mikor a nő férje egy tragikus vadászat közben meghal.

Olive Kitteridge.s01.3

A kezdő képsorok nem hagynak túl sok kétséget a nézőben a felől, hogy mi várható a végkifejletben, azért érdekes volt látni, hogy hová fejlődik a történet. A sorozat négy epizódból áll, amik egyenként egy órásak, és a történések között sokszor ugrunk az időben, ezáltal több mint két évtizedet felölelve Olive Kitteridge életéből. Olive jelleme szolgáltatja azt a kevéske humorforrást, amit ez a történet tartalmaz, és ennek a nagy része is feketehumor – érdekes volt látni, hogy ezt az inkább angolnak tartott stílust milyen ügyesen átemelték egy amerikai sorozatba.

Olive Kitteridge.s01.5

Olive nem egy egyszerű eset: kíméletlen őszinteségével és ellentmondást nem tűrő természetével, illetve sokszor ellentmondó kedélyállapotával a környezetének nem volt egyszerű megbirkóznia – ez szolgáltatta később fiával, a már felnőtt Christopherrel (John Gallegher Jr.) a fő konfliktust. Ugyan sok idő kellett hozzá, de érthetővé vált, hogy Olive és Henry miért is választották egymást, és hogyan is maradtak együtt ennyi éven át. Ebből következik majd Olive legnagyobb tragédiája is: tisztában van vele, hogy mennyire nehéz őt elviselni, és sokszor próbálkozik, hogy kimozduljon komfortzónájából és kedvesebb legyen, de ez minden alkalommal kudarccal végződik. Olive őszinteségét bár sokszor nem éreztem helyénvalónak, mégis üdítően hatott. Őszinte jellemét még inkább árnyalta az az apró botlás, ami végül mégsem járt következményekkel, ám mindezek ellenére fájó pontot jelentett mind Olive-nak, mind Henrynek.

Olive Kitteridge.s01.2

A sorozat irtó lassan halad (nem viccelek, cammogunk), a rengeteg körítés, hosszú snittek, elmélázó tekintetek és kimondatlak szavak számomra soknak tűntek, ugyanakkor az Olive Kitteridge pont az a sorozat, ahol elhiszem, hogy bennem van a hiba – ez pedig nagyon ritka. Az elmúlás apró szellője szinte orkán erejűvé duzzad, ahogy haladunk előre a történetben, sosem lehet kiszámítani, hogy mi is fog történni a jövőben, hogy milyen tragédia vagy fordulat következik be a Kitteridge família életében. A párbeszédek sokszor rövidek, pont ez adja élüket, és súlyosságukat – ami igazán bravúros.

A sorozat vége felé nehéz volt elvonatkoztatnom saját családomtól, rokonságomtól, de biztos vagyok benne, hogy az alkotóknak ez is volt a célja: érdemes időközönként átértékelnünk tetteinket, és viszonyunkat más emberekkel, mert, bár ez fájdalmas is lehet, azért valami igazán szép is kisülhet belőle. És ha másnak is könnyet csalt a sorozat a szemébe, az ne érezze rosszul magát, még engem is meghatott ez a történet.

Olive Kitteridge.s01.4

Az Olive Kitteridge azért is lehet ilyen jó és ennyire őszinte, mert egyrészt egy könyvadaptációról van szó, ami 2009-ben Pulitzer-díjat kapott, másrészt az HBO készítette, és a csatorna híres az ütős minisorozatairól. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, és bár nem mentik meg benne a világot, a nézőé bizonyosan megváltozik.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..