Bár a történet maga ezen a héten nem volt olyan erős, mint a múltkor, a hangulat és a kis nüanszok még mindig nagyon a helyükön vannak, arról nem is beszélve, hogy milyen karakterépítés zajlott ebben az epizódban.
Miután a Roxxon telep maradványai közt az SSR megtalálja Jarvis kocsijának lökhárítóját, Sousa és Thompson, abban a reményben, hogy majd dalolni fog Starkról, beviszik az inast a központba. Thompson és Dooley mindent megtesz, hogy szóra bírja a férfit, ám az, a maga stílusos módján hallgat – egyedül akkor látszik kitérni a béketűréséből, mikor Thompson felhozza, hogy egyszer megvádolták hazaárulással, majd pedig megfenyegeti Jarvist azzal, hogy el tudja érni, hogy ismét elővegyék az ügyet. És bár Jarvis megússza a kihallgatást anélkül, hogy lelepleződne, a hallottak kétségeket ébresztenek Peggyben. Eközben, hála egy kisebb incidensnek új lakhelyén, a Griffith nőszállóban, Carter ügynök rádöbben, hogyha megvizsgálja, hogyan jutott be a tolvaj Howard széfjébe, arra is rájöhet, hogyan és merre távozott, és így meglelheti az ellopott holmikat.
A tényleges cselekmény – ami gyakorlatilag kimerül abban, hogy Peggy keresi Howard ellopott cuccait, meg abban, hogy az SSR kihallgatja Jarvist – tényleg elég gyenge, de az összehatást ez nem rontja. Egyrészt azért nem, mert a nyúlfarknyi cselekményt nagyon erős érzelmi- és karakterfejlesztő szálak támogatják, másrészt pedig azért, mert a végére csak sikerült odatenni egy kis csavart.
Ebben a részben tovább folytatódott Peggy jellemének mélyítése. Persze, most is kaptunk kis badass, „nem hódolunk be a szexista pasiknak” jeleneteket – a kis szcéna az elején a szállóban egyszerűen zseniális volt –, ám a hangsúly mégis inkább a Peggy lelkét nyomó problémákra helyeződött. Egyrészt az írók kicsit megvillantották, hogy a nőt azért csak zavarja, hogy lenézik a munkatársai, és hogy igenis bizonyítani akar nekik, valamint azt is, mennyire frusztrálja, hogy erre még akkor is képtelen, mikor ennek eszköze ott van az orra előtt (ebben a jelenetben amúgy Jarvis zseniális rezonőrként funkcionál). A másik oldal, amiből igyekeztek mutatni Peggyt, az az, amire már a második rész végén is utaltak: hogy rá kell jönnie, támaszkodhat másokra. Ehhez a szálhoz eszközként Angie-t használták fel, akit Peggy, akaratán kívül, megbánt, ami arra kényszeríti, hogy átértékelje kapcsolatát a lánnyal, és hogy valahogy kiérdemelje a bocsánatát.
Kis mellékszálként amúgy a Griffith nőszálló – az a „kollégium”, ahová Peggy az előző rész végén felvételt nyert – életébe is belepillanthattunk. Mit ne mondjak, nem tetszett, amit láttam. Én a középiskola alatt öt évet húztam le egy lánykollégiumban, ahol nagyjából ugyanazok volt a szabályok, mint itt – csakhogy ott tinédzserek laktak, itt pedig felnőtt, dolgozók nők, akiknek ettől függetlenül este tízre vissza kell érniük a Griffith-be, nem fogadhatnak férfiakat és nem ihatnak. És, teszem hozzá, mindezen szabályok egy nő zsarnoksága alatt élnek – ami mondjuk gyönyörűen mutatja, hogy általánosságokban beszélve a nők elnyomása nem feltétlenül a férfiak hibája.
A szálló ebben az epizódban amúgy egy új lakót is kapott Dorothy „Dottie” Underwood (Bridget Regan) személyében, aki egyelőre csak egy röpke, bemutatkozó jelenetet kapott, és karaktere elég jelentéktelennek, sőt, fölöslegesnek tűnik, ám az IMDb szerint legalább öt részben szerepelni fog. Bár, teszem hozzá, nekem már van egy teóriám, hogy milyen szerepet is fog betölteni ez a hölgyemény a sorozatban, amit a spoilerveszély miatt nem osztok most meg (he-he), de nagyon remélem, hogy igazam lesz.
Végezetül pedig ami leginkább megindított ebben a részben: Jarvis. Drága, édes Jarvis, akiről eddig viccelődtünk (viccelődtem), hogy papucs, hogy már majdnem feminim, hogy lényegi dolgokban nem igazán tud Peggynek segíteni, és inkább comic reliefnek van, semmint hogy ténylegesen előrébb vigye a történetet. Drága, édes Jarvis, akiről most kiderült, hogy egy oroszlán bátorságával rendelkezik, és hogy, állítom, az MCU eddigi legszebb szerelmi történetét rejtegeti.
Először is a kihallgatás – ez volt az a pont, ahol James D’Arcy elérte, hogy leessen az állam, ugyanis olyan játékot produkált, amiért nevesebb díjak járnának. Leginkább a Castle Meme Is Murder című epizódjában látható kihallgatási jelenethez tudnám hasonlítani ezt a szcénát – a játék olyan intenzív, olyan lehengerlő, hogy a néző szinte érzi a színész homlokán a felszültségtől legördülő izzadságcseppet, és mindezt úgy, hogy szinte alig történik valami, hogy a színész alig tesz valamit, mégis mindent le lehet olvasni az arcáról, pedig éppen csak megrándulnak az izmai, megfeszülnek a vonásai. Gyönyörű volt, le a kalappal.
És akkor az a szerelmi történet, amit az előbb beharangoztam. Itt most nem arról a fajta lávsztoriról van szó, ami a szemünk előtt zajlik és levesz minket a lábunkról, hanem arról, ami már kiteljesedett, ami hatalmas próbatételeken ment keresztül, de túlélte, és még mindig lángol. Ugyanis Jarvis, mondom, bármennyire is papucsnak tűnt eddig, valaki olyannak, aki teljesen behódol a feleségének, valójában szenvedélyesen szereti az ő Annáját, és a békés külső ellenére bármit, ismétlem bármit, hajlandó lenne megtenni azért, hogy megvédje. És egyszer már rengeteget kockáztatott is, hogy megmentse a nőt: Anna ugyanis magyar zsidó (igen, Budapesten találkoztak, ami kezd kifejezetten visszatérő motívummá válni az MCU-ban, aminek én csak örülök), és Jarvist azért vádolták meg hazaárulással, mert meghamisította akkori munkaadója, egy tábornok aláírását, hogy papírokat szerezzen neki. És ez egyszerűen gyönyörű.
Keveset haladtunk előre a történetben – bár mondom, azért volt benne egy szép csavar –, viszont az alkotók olyan szinten boncolgatják a karaktereket, hogy azt öröm nézni, és éppen ezért alig várom a következő epizódot. Amire mondjuk az IMDb szerint két hetet kell várni. Az élet kegyetlen.
Szerző
