Ennél a sorozatnál tendenciává kezd válni, hogy az új epizód már majdnem elhiteti velem, hogy lapos a sztori, mikor is az írók behoznak valami irtózatos mély személyi drámát, amitől leesik az állam.
Pár csempész segítségével – akik nincsenek egészen megelégedve a munkájukért kapott kompenzációval – Howard Stark visszatér az országba, és újabb feladatot ad Peggynek: fotózza le, mi mindent foglalt le az S.S.R. a hajón, hogy tudják, Stark milyen találmánya van még rossz kezekben. Peggy ezt el is végzi, és kiderül, hogy minden megvan, viszont Stark azt akarja, hogy egy dolgot, a Blitzkrieg-gombot, lopjon vissza. Howard a szerkezetet váratlan légibombázás esetére fejlesztette ki, hogy egy gombnyomással minden elektromos gépet kikapcsolhasson több kilométeres körzetben, így elsötétítve egész városokat, hogy az ellenséges bombázók ne találhassák meg azokat – ezzel mindössze csak az a probléma, hogy ha egyszer kisütötte a rendszert, azt nem tudja visszakapcsolni, és Stark attól tart, hogy az S.S.R. véletlen működésbe hozza majd a gépet. Eközben Sousa elszántan nyomoz rejtélyes informátoruk után, Dooley Németországba utazik, hogy kikérdezzen egy halálra ítélt német tisztet arról az oroszországi ütközetről, amiben a jelentések alapján a két néma ügynök meghalt, Miss Fry (Meagen Fray) pedig továbbra is éberen ügyel a Grifith szálló hölgyeinek erényére.
Maga a sztori most sem volt túl komplex, de legalább több szinten zajlott, és egészen szépen építgeti a feszültséget. A központi szál természetesen Peggyé, akinek igazából nem jelentett nagy kihívást megszerezni a Blitzkrieg-gombot, ám a feladat súlyosabb része csak ezután következett. Ugyanis – meglepetés! – a szerkezet nem éppen az, amit Howard állított róla, és kisebb mértékben maga a hazugság, nagyobb mértékben az, hogy mit is titkolt el Stark ezzel a hazugsággal, nagyon megviselte lelkileg Peggyt. Szegényt egyre jobban sajnálom – nem számít, hogy mennyire badass, magányos, folyton megvezetik, és igazán kijárna neki már valami pozitív fordulat.
A forrongó csempészek szála viszont majdhogynem teljesen felesleges volt. A főnök ígéretes karakter ugyan, de története elég gyorsan véget ér, még azelőtt, hogy eljuthatna Peggyhez, és egész feltűnése egyelőre úgy néz ki, másra sem volt jó, csak arra, hogy egyértelműsítsenek egy olyan szálat, amit már az előző rész végén sejteni lehetett. De, mert persze mindig ilyenkor jön egy de, fullextrás fegyverével, amivel gyakorlatilag minden jelenetében játszadozott, még lehet valami.
Jarvis most nem kapott túl sok játékidőt, ugyanis helyette inkább Stark sütkérezett a reflektorfényben, akinek, miután összes New York-i lakhelyét figyelik, Peggynél kellett meghúznia magát, ahol persze végigment a nő pár szomszédján. Tényleg veszélyesen nőcsábász ez a pasi, ami miatt folyamatosan az jut az eszembe, hogy mégis milyen karakter lehetett Tony anyja, aki vagy szemet hunyt Howard kilengési felett, vagy annyira meg tudta zabolázni a férfit, hogy az felhagyott a szoknyavadászattal.
De vissza Jarvishoz: cuki volt, mint mindig, bár a történethez igazából csak annyit tett hozzá, hogy nem tud hazudni, bár ezt a „képességét” az alkotók nagyon szépen prezentálták egy non-verbális jel használatával, amit már a rész elején bevezettek, szépen felkészítve a nézőket arra, mire is kell figyelniük. Ezen felül ismét kaptunk egy utalást Anna magyarságára: szokott gulyást főzni!
Dooley szála karakterileg nem olyan érdekes (eltekintve attól, ahogy rávette a német tisztet, hogy beszéljen vele), viszont ez az, amit tovább építi a történetívet. Itt már nem arról van szó, hogy hol vannak Howard találmányai, hanem arról, ki és miért lopta el őket, valamint arról, hogy mi köze van Howardnak a két néma ügynökhöz – ugyanis úgy tűnik, nagyon is van hozzájuk valami köze.
Thomson és Sousa már jóval érdekesebb Dooleynál: a főnök távollétében Thomson a rangidős, és rövid uralkodása azért bebizonyított pár dolgot. Nem csak azt, hogy tényleg egy szemétláda (amiről jobban nem is tanúskodik a Peggyvel való beszélgetése, amiben kifejtette, hogy egy nő sosem lehet egyenrangú a férfiakkal, úgyhogy Peggy jobban teszi, ha nem is próbálkozik ezzel), hanem azt is, hogy igenis törődik a munkatársaival, a munkájával, és hogy egész képes olvasni az emberekben, főleg az alantasabb egyedekben.
Sousa vele ellentétben éppen emberségességéről tett tanúbizonyságot: bevitt az irodába egy szemtanút, egy lecsúszott veteránt, aki nemigen hajlott az együttműködésre. Sousa erre az emberre, a lelkére próbált hatni, próbált azokra az élményekre és érzésekre építeni, amikben katonaként mindkettejüknek része volt – és ezzel behozott egy nagyon szép veterán-szálat, aminek középpontjában az állt, kiket és miért is ünnepelnek a veteránok közül –, és ha ez a taktika nem is jött be, a jelenet maga nagyon megható volt. Amúgy Sousa nagyon elszántan és alaposan nyomoz, és biztos vagyok benne, ha valaki rá fog jönni Peggy titkára, akkor ő lesz az.
Ja, még egy utolsó gondolat: ebben a részben Stan Lee is tiszteletét tette az Agent Carterben. Hiába, a hagyományt nem szakad megtörni.
Nagyon, nagyon lassan haladunk a végkifejlett felé, ami egyrészt idegesítő, másfelől meg nagyszerű, mivel így van idő boncolgatni és építgetni a karaktereket, meg a húrok is egyre feszülnek, nagyon finoman egyre feszültebbé téve minden egyes epizódot. Van egy olyan érzésem, hogy nagy gubancok lesznek még itt, amit már az epizód záróképe is előrevetít: ugyanis a The Blitzkrieg Button nem mással zárult, mint azzal, hogy megmozdultak az egyik néma ügynök írógépenek billentyűi, új üzenetet közvetítve munkaadóitól. És hogy mi ez az üzenet? Azt majd a következő részben megtudjuk.
Szerző
