Red Band Society (2014-2015)

redbandsociety3

Kész hullámvasút volt ez a sorozat – no, nem azért, mert olyan izgalmas lett volna, hanem azért, mert annyira ingadozó volt a színvonala.

Mint arról egyszer már pilotmustrában is írtam, a széria egy csapatnyi kórházban élő, beteg tinédzser és az őket ellátó egészségügyi személyzet körül forog. A srácok – akik még az első epizódban megalapítják a vörös karszalagosok szövetségét, amiből a cím fakad – vezetője a magabiztos, egykori focista Leo (Charlie Rowe), aki csontrák miatt elvesztette az egyik lábát. Leo se veled, se nélküled barátnője a visszahúzódó, ám nagyon okos, anorexiás Emma (Ciara Bravo), bajkeverő társa pedig a baromi laza, minden nőnemű egyedet folyton fűző, cisztás fibrózisban szenvedő Dash (Astro). A bandába tartozik még a sorozatot narráló, ám valójában kómában fekvő Charlie (Griffin Gluck), a pilotban érkező talpraesett – és rákos – Jordi (Nolan Sotillo), valamint a szívnagyobbodás miatt transzplantációs várólistára kerülő, kiállhatatlan Kara (Zoe Levin). Az ő gyógyulásukért felel a jóindulatú, de magánéletében gyakran hatalmas hibákat elkövető Dr. McAndrew (Dave Annable), az aranyszívű, ám az osztályt drákói szigorral vezető Jackson főnővér (Octavia Spencer), a zavarát folyton mosolygással leplező újonc nővér, Brittney (Rebecca Rittenhouse), valamint a klasszikus cserfes meleg ápoló, Kenji (Wilson Cruz).

redbandsociety1

Szóval ingadozott a minőség – és most nem arról beszélek, hogy ez az ingadozás epizódról-epizódra lett volna megfigyelhető, hanem az adott részen belül. Volt olyan, hogy az egyik pillanatban fogtam a fejemet – sőt, téptem a hajamat –, hogy egek, mekkora baromság ez, öt perccel később pedig meglepetten pislogtam és/vagy elismerően bólogattam, hogy igen, gyerekek, mondotok valamit. Na, de nézzük csak szépen sorjában!

Sajnos pár epizód után kialakult bennem az a teória, hogy bárkinek is pattant ki a fejéből ennek a sorozatnak az alapötlete (pontosabban az, hogy másolják le az eredeti portugál verziót), úgy volt vele, hogy ha valaki kórházas sorozatot akar csinálni, ahhoz elég, ha kórházas sorozatot akar csinálni – és ennek a nevében egy fia konzultánst sem vett fel. Vagy ha igen, az is maximum olyan szempontból volt szaktekintély, hogy látta végig a Vészhelyzetet. Ennek következtében akkora bődületes orvosi baromságok tűntek fel a Red Band Societyben, hogy az nekem, totális laikusnak fájt: a kemótól tarkopasz srácnak bozontos szemöldöke volt, az anorexiás lány lazán kijátssza a mérést úgy, hogy nehéz tárgyakat pakol a zsebébe, a cisztás fibrózisos srác pedig gördeszkázik és ha olyanja van, füves cigit szív. Ezek közül engem a legutolsó kifejezetten érintett, mivel általános iskolában volt egy ilyen betegségben szenvedő osztálytársam, úgyhogy ha kívülállóként is, de ismerem a kórt.

redbandsociety2

Az osztálytársamon mindig is látszott, hogy beteg. Ötödikben már túl gyenge volt ahhoz, hogy velünk tornázzon. Hatodikban magántanuló lett, mert az osztályfőnök már nem mert érte felelősséget vállalni. A nyolcadikos ballagáskor a vállamig ért. Tizenöt évesen már folyton oxigénen volt és gyomorszondát kapott, mert már harminc kiló sem volt. És soha, esze ágába sem lett volna graffitizni, festékgőznek kitenni magát, nem úgy, mint a sorozat Dash-ének (akit amúgy ki nem állhattam, mondjuk ez a színésznek köszönhető. Én elhiszem, hogy Astro jó rapper, de könyörgöm, emiatt ne higgye azt, hogy színésznek is jó!). Egy szó mint száz: a Red Band Society páciensei csakis akkor mutattak tüneteket, ha a történet éppen úgy kívánta.

Az orvosi hülyeségek mellé jött az elnyújtott, nyálas, és színtisztán gagyi tinidráma – amiben az volt a legrosszabb, hogy nem csak a tinik vettek részt benne. Egyre-másra jelentek meg a szerelmi háromszögek: Leo-Emma-Jordi, Emma-Leo-Kara, Brittney-Dr. McAndrew-Dr. Grace (Mandy Moore) – McAndrew exe, aki nevetségesen fiatal ahhoz, hogy osztályvezető főorvos legyen, vagyis egy újabb pont, ahol a sorozat teljes egészében hiteltelen. A karakterek folyton hülyeségeket műveltek, felesleges dolgokon picsogtak, és csak úgy szimplán idegesítőek voltak. És amúgy ebben az volt a legrosszabb, hogy néha az idiótaságokat rettentő egyszerű, ésszerű dolgokat simán ki lehetett volna váltani. Ám azért itt is volt – a hülyeségeket nézve – enyhítő körülmény, mégpedig Hunter (Daren Kagasoff), az évad közepén behozott májátültetésre váró srác, aki csodás életfilozófiáját felhasználva egyszer-kétszer jól beolvasott a bandának, a helyes útra térítve őket.

redbandsociety5

És akkor most jön az, ami viszont működött, méghozzá nem is kicsit: voltak pillanatok, valódi, mély, elgondolkodtató felvillanások, amitől néha eltátottam a számat, mert úgy sikerült megfontolandó üzenetet átadniuk, hogy az nem ment át se klisébe, se giccsbe. Komolyan, meglepően jók voltak ezek a jelenetek az életről, halálról, betegségről, családról, felelősségvállalásról.  Olyanokról beszélek, mint például mikor a fináléban Brittney a liftben elbeszélgetett Emma éppen menekülőfélben lévő anyjával arról, hogy milyen csodálatos ember is a lánya – és mikor az kijelentette, hogy Emma nem is csodálatos, mert beteg, Brittney kifejtette, hogy a betegség nem Emma énjének része. Vagy arról, mikor egy specialistát hívtak Charlie-hoz, aki mielőtt ténylegesen kezelni kezdte volna a kisfiút, előbb elérte, hogy annak szülei újra beszélő viszonyban legyenek – mivel a szülők elváltak a srác balesete után –, hogy Charlie-nak legyen miért küzdenie. Ezek a jelenetek – és a felsoroltaknál azért jóval több volt a szériában – voltak azok, amiért igazán megérte nézni a sorozatot, és amiért azt mondom, esetleg kaphatott volna folytatást.

Ám ezek a jelenetek csak egy kis százalékát tették ki a show-nak, így az kaszát is kapott – bevallom, azért nem sírok. Ami azonban a befejezést illeti: még a finálé előtt azt olvastam, hogy a srácok története így is, úgy is lezárásra került volna, és a második évadban új bandával dolgoztak volna az alkotók. Nos… Ez nem egészen így történt. Van valamiféle lezárás, egy pont van a sztori végén, nem három, és igazából szépen keretbe is foglalták az egészet, sőt, az összes túlélő (mert van, aki nem éli túl a sorozatot) története egészen pozitív hangnemben ér végét, ám tény, hogy ezt még lehetett volna folytatni. Példának okáért van olyan szereplő, akinek az az utolsó jelenete, hogy tolják be a műtőbe. Nem vicc – számára ezzel ér véget a sorozat.

redbandsociety4

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy sokat várt a Fox ettől a sorozattól – az egyik producer Steven Spielberg, az egyik mellékszereplő Oscar-díjas –, ám ezeket a reményeket messze nem sikerült beváltania a Red Band Societynek. Nem azt mondom, valamilyen szinten élveztem a tizenhárom epizódot, viszont annyi pongyolaság, felesleges dráma és színtiszta hülyeség is került ebbe az évadba, hogy tökéletesen megértem a nézőszám olyan szintű csökkenését, ami a kaszához vezetett. Hiába – vannak olyan dolgok, amik elméletben jobban működnek, mint gyakorlatban.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..