Castle S07E15 – Reckoning

castle7.15_2

Szeretem, mikor a Castle vidám, vicces, szellemes, édes, aranyos, kicsit meglep, és úgy alapjáratom elolvadok tőle, mert Rick, Kate és a srácok olyan cukik. Aztán néha jön egy ilyen epizód, amire a fentiekből gyakorlatilag semmi sem illik, de basszus, ez olyan marha jó volt, hogy már vagy fél órája befejeztem, de még mindig nem tudok róla indulatszavak nélkül beszélni.

Nem nagyon akarlak titeket a sztorival terhelni, egyrészt azért, mert a történet lecsupaszított váza nagyon egyszerű, másrészt pedig azért, mert erről nem olvasni kell, hanem látni – sőt, LÁTNI. Legyen annyi elég, hogy a cselekmény szálát pont ott vesszük fel, ahol az előző rész véget ért: Castle és a srácok végignézik, ahogy Tyson és Nieman elhagyja a kapitányságot, pont abban a pillanatban, mikor Rick rádöbben, Kate-et, aki azért ment el, hogy behozza az őrsre Tyson következő potenciális áldozatát, elrabolták. És itt elindul a hajsza a két sorozatgyilkos után, a múlt heti rész jó kis howcatchem stílusában, ahol pontosan tudjuk, ki a bűnös, de meg kell találnunk a módját, hogyan kapjuk el őket, lehetőleg még az előtt, hogy végeznének Beckettel.

castle7.15_6

Szóval a cél tiszta, az út pedig, amit odáig megteszünk, egyszerűen zseniális. A történetvezetés pazar, egyszerűen elképesztően mutatja be két lángelme – akik egyben ellenpólusok – mentális harcát, ahol mindketten arra játsszanak, hogy megpróbálják előre kitalálni az ellenfél következő lépését, hogy aztán azt arra használják fel, hogy megvezessék a másikat. És mivel szinte végig úgy tűnik, hogy Tyson áll lépéselőnyben, jó párszor jól ránk is hozzák a frászt az írók – például abban a trailerben is látott jelentben, mikor Rick „Kate” előtt guggolva esedezik a nő bocsánatáért. Utána viszont a harmadik felvonás elején bejön egy gyönyörű csavar, átírva mindent, amit eddig láttunk, mikor is egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy magamban ne tapsoljam meg Castle-t.

A zseniális nyomozati szál mellett gyönyörűen működnek az apró, érzelmi nüanszok – komolyan mondom, ebben a részben szinte nem volt semmi, amit egyszerűen ne tökéletesen csináltak volna (egy valami volt, arról majd később). Már ott imádtam az egészet, mikor Castle abban a pillanatban, hogy fenyegetve érezte családját, mindenféle késlekedés nélkül külföldre küldte Marthát és Alexist. Aztán jöttek még olyan csodás dolgok, mint Ryan önostorozása (amiért évekkel korábban nem volt elég gyors, hogy végezzen Tysonnal), és Gates monológja arról, mit is látott Kate már a legelején Castle-ben.

castle7.15_1

Ehhez jönnek még olyan dolgok, mint a hibátlan aláfestő zenék, a remek kameraszögek, szűrők és helyszínek kiválasztása, aminek hála a hangulat akkor is pattanásig feszült, mikor éppen semmi akció nem történik. Ennek köszönhetően végig a torkomban dobogott a szívem, és bár tudtam, hogy úgysem fog semmi baj történni velük, úgy az epizód felénél muszáj volt előretekernem, hogy lássam, a végére minden rendben lesz (tudom, gyenge vagyok).

A színész játék ismételten csodálatos volt, és bár az ilyen drámai duplarészeknél trend Nathan Fillion játékát az egekbe magasztalni (jogosan), én most mégsem róla szeretnék kicsit beszélni, hanem a Tysont alakító Michael Mosleyról, mert basszus, amit ez a pasi művelt, az egyszerűen zseniális volt. Ahogy ugrált a mit sem sejtő ártatlan, és a „tudom, hogy tudod, ki is vagyok valójában, de nem tudod bizonyítani”–nagyképűség közt, azt tanítani kellene. Castle és Tyson végső leszámolása – mikor kiderül, ki is az okosabb, ki ismeri jobban a másik fajtáját – egyszerűen hibátlan. Komolyan mondom, a Castle eddigi egyik legerősebb jelenete.

castle7.15_4

Beckettnek, mivel most aztán tényleg ő volt a bajba jutott hölgy a sztoriban, nem sok aktív szerep jutott az epizódban – mondjuk szövege sem sok volt –, azt viszont káprázatosan csinálta. Ugyanis Beckett még a legszorultabb helyzetben sem maradt passzív, és igenis dolgozott azon, hogy megmentse magát. Utolsó jelenete Nieman fogságában elképesztően erős, mind érzelmileg, mind vizuálisan – kérem szépen, így kell erős, háromdimenziós női karaktert írni! (És a margón még megjegyezném: nem az a baj egy történetben, ha egy nőt meg kell menteni – abban nincs semmi szégyen –, hanem az, ha az a karakter nem áll ki magáért, és nem tesz meg semmit, hogy megmeneküljön.)

Az utolsó két jelenetben felengedett a feszültség, és kicsit megsimogatták sebzett, meggyötört lelkünket az alkotók. Az utolsó előtti szcéna a megpróbáltatásokat követő felhőtlen örömé, míg a legutolsó kicsit filozofikusabb és nagyon is bensőséges – kérem szépen, pontosan ilyen epilógusra van szükség egy ilyen duplarész végére.

castle7.15_5

Amúgy egyetlenegy bajom volt az epizóddal, ez pedig Nieman terve – a nő ugyanis egy olyan dologra készült Beckett-tel (és önmagával), ami alaphelyzetben is bőven meghaladja a tudomány mai állását, abban a felállásban pedig, amiben el akarta követni, több, mint lehetetlen. Viszont ennek a tettnek az ideájával is csak tovább emelték az epizód feszültségét, még jobban ráhozva a frászt a nézőre, úgyhogy most az egyszer megbocsátom nekik ennek az ötletnek a hiteltelenségét.

Mint ahogy már a bevezetőben is említettem, szeretem, mikor a Castle vicces és cuki, és kuncogva olvadozhatok, miközben nézem. De aláírom, hogy néha kellenek ilyen nagy téttel játszó epizódok, amik ha össze is törik a szívemet és felzaklatják a piciny lelkemet, ha képesek ilyen minőséget hozni – már pedig képesek –, akkor tárt karokkal fogadom őket, mert basszus – ez a rész annyira közel volt a tökéletességhez, amennyire csak egy sorozat ahhoz közel kerülhet.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

2 hozzászólás

  1. Visszajelzés:The Big Bang Theory S08E15 – The Comic Book Store Regeneration | Watchaholics

  2. Visszajelzés:Castle S07E16 – The Wrong Stuff | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..