Neil Gaiman, Terry Pratchett: Elveszett próféciák

Kevés viccesebb és szürreálisabb dolgot olvastam életemben az Elveszett próféciáknál, amiben Neil és Terry imádnivaló humora és tehetsége ötvöződött, hogy aztán olyat alkossanak, amitől szem nem marad szárazon – minden értelemben. Ez egy hosszú mese lesz, sok szereplővel, készen álltok?

elveszettprofeciak

Szóval, adott a Föld, meg a Menny és a Pokol, és ezen utóbbi két képviselője Azirafael és Crowley (aki amúgy Évát megkísértő kígyó személyesen). A két nagy mindenség pedig egy epikus harcban kívánja eldönteni, ki is a jobb. Ehhez azonban meg kell születnie az Antikrisztusnak, akit valahogy a Szent Beril Rend sátánista apácája elkever, így a két oldal megkísértése nélkül nő fel. Ám ezalatt egyik oldal sem nyugodhat: az apokalipszis négy motorosa kezdi összeszedni magát, miután megkapják különleges küldeményüket – az egyikükért egészen a világ legeldugottabb, korábban igen békés kisvárosáig kellett elutazni. Az angyalok pedig beizzítják lángoló kardjukat és megcsörrentik a Boszorkányvadászok légióját.

Csakhogy sem Azirafael, sem Crowley nem akar apokalipszist, meg egymásnak feszülő seregüket, ők ugyanis nagyon jól érzik magukat emberi bőrükben, élvezik a Queen zenéjét, meg a kínai éttermeket, így hát a két ellenség szövetségre lép és hajmeresztő kalandok során megy végig, mire meglelik az Antikrisztust, akinek szintén lesz egy két szava az ügyhöz.

Az Elveszett próféciák nem a megszokott értelemben sokszereplős darab, hanem olyan igazi Shakespeare-i mennyiségű karakter bukkan fel, bontakozik ki, tűnik el a semmibe, hal meg, lép Atlantisz elveszett szigetére, vált nevet, jósol, játszik és kacsát etet. Igen, ez egy szürreális könyv, két szürreálisan valótlan elmétől, akiknek lételemük a szórakoztatás, a szarkazmus és valami megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan szeretet.

Mondanom sem kell, ezúttal is a „rossz” oldal lett a kedvencem, vagyis Crowley a maga lenyűgözően hűvös és elegáns stílusával, ugyanakkor ő az egyik legszókimondóbb karakter is a történetben. Neil Gaiman és Terry Pratchett nem kicsit mondanak ítéletet az emberiség felett, és előrevetítenek egy nagyon jó és egy nagyon rossz jövőt is – ez pedig különösen ínyemre van, hiszen élek-halok a velős társadalomkritikákért. Aki esetleg attól tartana, hogy a könyv túlságosan vallásos, és emiatt nem szívesen olvasná, azoknak szeretném jelezni, hogy az írók bizony az egyházzal sem bántak éppen kesztyűs kézzel, mégis sikerült kiemelniük a hit egy olyan aspektusát, ami építi, és nem rombolja az egyént.

Érdekes a mesélés módja is, hiszen majd’ minden szereplő fejébe beleláthatunk, ám míg ez a kötet elején fantasztikus lehetőségeket tartogat, és több oldalon át élvezhetünk egy-egy szereplőt, addig a fináléban a már szinte féloldalanként megváltozó szemszög már inkább zavaró, sem mint érdekes. Számomra ez a fajta darabolás megvonta a finálé epikus jellegét, de azt kell mondjam, így is remek, okos és kedves lett.

Az Elveszett próféciák szívmelengetően humoros és velőtrázóan igaz, két olyan zseni elméjéből, akik jobb hellyé teszik ezt a világot.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.