Dmitry_Glukhovsky_Metro_2033

Amikor a Metró 2033-ról beszélek, többnyire a számítógépes játék jut eszébe mindenkinek, az én első élményem viszont a regény volt, tehát megpróbálom elmesélni, hogyan szívott magába egy olyan világ, amilyenben egyébként soha, azaz SOHA nem szeretnék élni.

A legnehezebben elérhető és egyben a legcsodásabb pillanat az, amikor a könyv és olvasója egymásra talál, amikor a világ beszív, mint egy fekete lyuk, vagy ez esetben metróalagút. A Metró 2033 világa olyan, amitől egyszerre éreztem szorongást, átéltem a kilátástalanságot és benne a küldetés –és sorstudatot, sőt, még a halálközeli élményt, mert bizony olyan is van benne, és persze ilyenkor lehet tudni, hogy a hős úgysem hal meg, mert még van 250 oldal a könyvből, a jelenet mégis eléri célját. Ezzel nem lőttem le semmit, mivel ez is egy olyan történet, amelyben a főszereplőnek 1568-szor meg kellene halnia, ha a reális esélyeket számoljuk, de ugyanúgy nem érdemes, ahogy Indiana Jones túlélési esélyeit sem szoktuk firtatni. Rendben is van ez így, mivel Glukhovsky már eleve úgy írta a regényt, hogy tudta, játék is készül belőle, amibe tulajdonképpen a játékos halála és feltámadása belefér. Másrészt a Metro világa a kezdetektől – és azóta is – alakítható. Már magyar nyelven is megjelentek más szerzők ide tartozó regényei, sőt, elvileg Glukhovsky jóváhagyásával kapcsolódni is lehet a regényfolyamhoz. Ez a két dolog marketingnek is nagyon ötletes, és nagyban hozzájárult a Metro és nem utolsó sorban az író ismertségéhez.

c85cfee2546395242b7171471d9f5a21

A Metró 2033 világában minden ember a társadalmat kicsiben leképező moszkvai metróhálózatban él, amelyet hermetikusan zártak el a külvilágtól, mert a felszínt és vele az emberi kultúrát – meg a humánumot – atombombák pusztították el a történet ideje előtt húsz évvel. Annyira leképezi ez a mikrovilág egy nagyobb emberi társadalom képét, hogy lényegében az is: különböző vallási és politikai nézetekkel, anyagi és politikai státusszal rendelkező csoportok népesítik be, amelyek állandóan háborúznak, térítenek és kereskednek. A küldetés során, amit a főhős árnyékaként járunk be, a világot is megismerjük, és nemcsak feltérképezzük, hanem megtanulunk eligazodni benne, akár egy sztalker, aki szabadon jár-kel, minden rejtett zugát ismeri a metrónak, és lényegében semmi sem különbözteti meg egy félistentől.

86674c606df231b3bfc6fd0c23327cf0

A főszereplő fiú, Artyom egész életében egy viszonylag kis elágazás állomásának lakója volt, ahonnan a titokzatos sztalker, Hunter megjelenésével kerül ki, aki küldetést bíz rá: el kell vinnie valamit a metróhálózat középpontjába, ahol még soha sem járt, és várhatóan rengeteg veszély és kaland, valamint az élete kockáztatásával fog odajutni. Ha ez eddig sablonosnak tűnik, hadd tegyek hozzá még néhány dolgot, amitől a történet különleges lesz. Térjünk vissza a halálhoz: ez a regény a csodás életben maradásokat nagyon okosan magyarázattal, okkal próbálja ellátni, és nem hagyja reflektálatlanul, nem veszi természetesnek, ellentétben például az Indiana Jones-filmekkel. Artyom nem hal meg, mert küldetése van, legalábbis ő úgy gondolja, hogy ezért nem, és a halhatatlanság gondolatát a sors kérdésével köti össze. Felteszi a regény egyik legfontosabb filozófiai kérdését: vajon mennyiben irányítom a saját életemet, van-e sors, és ha igen, mennyire köt meg? Szabad vagyok vagy sem? Glukhovsky nem csak egy kalandos, fantasztikummal és horror–elemekkel átszőtt posztapokaliptikus sci-fit akart írni – pedig nekem már ettől is csillogni kezd a szemem –, hanem mondani akart valamit az emberről, és nem titkolt célja, hogy elgondolkodtassa az olvasót néhány alapvető filozófiai kérdésről.

Az út legfőbb tétje az egész hálózat megmentése a felszínről lassan beszivárgó, félelmetes lényektől, amelyeket Artyom és társai feketéknek hívnak – hiszen a szövetséges és ellenségeskedő állomások mind egymásra vannak utalva, ha valahol betörnek a mutánsok, akkor legfeljebb az alagút berobbantásával lehet megmenteni az emberiség maradék részét, már ha az használ egyáltalán. Az úton különböző társak szegődnek Artyom mellé, és lassan megtanulja, hogyan kezelhet életveszélyes helyzeteket, szerezhet útlevelet és szövetségeseket. Találkozik kommunistákkal, vallási fanatikusokkal, papokkal, „nácikkal” (valójában faji szempontból diszkriminatív oroszokkal), kereskedőkkel, sztalkerekkel, sőt, még bennszülött törzzsel is.

7837f8776b0eebcbd54ef0cb5662a6f3

A felszínen is jár, és szembesül a felderítetlen, az ember számára már nem uralható, valaha otthonos világgal, ami a mi szemünknek idegen, rideg és ijesztő. Ez a rész egyébként nagyon izgalmas, a teremről-teremre járó kereséssel, rejtőzködéssel és harcolással teljesen olyan, mint egy videojáték. A regény többi részében is egymást váltják a lövöldözős–harcos izgalmak és a filozófiai pihenők, a cselekmény pedig gördülékenyen halad, nem lesz túl lassú és elmélkedős, de a vér sem folyik benne állandóan a jól eltalált szimmetriának köszönhetően. A történet végén pedig olyan nyaktekerő fordulat van, ami felnyitja az olvasó szemét, és megmutatja, mennyire rettegünk az ismeretlentől, amit idegensége miatt élből elutasítunk, ahelyett, hogy nyitottak lennénk, és a vége felől olvasva az egész küldetés más színezetet nyer. Nekem a befejezés egy igazi arculcsapás volt a szó katartikus értelmében, ami rávilágított arra, hogy a jót és a rosszat mindenki csak a saját perspektívájából láthatja, és ha képesek lennénk kilépni belőle, az egész világ tökéletesen másnak mutatkozna.

442566f0f275d9052919c02daef64c5f

Szerző

Avatar
moonmadcat
Korábbi szerkesztő

Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..