Az idővel sosem érdemes babrálni (kivéve, ha a Vissza a jövőbe-trilógiáról van szó), és erre a legjobb bizonyíték a zseniális alapötlettel rendelkező Forráskód, amit remek színészekkel forgattak, mégis végletekig unalmassá és lapossá vált.
Colter Stevens százados (Jake Gyllenhaal) a kormány szupertitkos high-tech projectjében dolgozik, feladata, hogy kiderítse egy vonaton történt robbantás elkövetőjének személyazonosságát, és a lehető legtöbbet tudjon meg a merénylet részleteiről, mielőtt az bekövetkezik. A Forráskód nevű program ugyanis lehetőséget ad arra, hogy egy már megtörtént eseményt visszapörgessenek, azáltal, hogy egy másik dimenzióban visszakukucskálnak, persze ennek a technikának is megvan a maga korlátja, hiszen a Sean Fentress testébe visszaküldött Stevens nem változtathat az eseményeken, csupán szemlélője lehet – vagy mégsem?
Christina (Michelle Monaghan) Sean társa a vonaton, és minden újrajátszásnál az ő arcát látja meg Stevens elsőnek, és minden egyes újrajátszás során ugyan elmenekül a merénylő, ám az újabb információdarabkák révén Stevens biztos benne, hogy képes lenne megakadályozni a merényletet, ám főnökei váltig állítják, hogy ez a lehetőség nem áll fenn. Stevens hajthatatlan és elkezdi hősies útját, hogy szolgálván a hazáját, életeket mentsen, ahogy arra felesküdött.
A Forráskód bizony egy remek időutazós akciófilm lehetett volna, ha a készítők nem akarták volna a műfajban fellelhető összes klisét felhalmozni, és egyfajta magyarázatot adni mindenek, még akkor is, ha az esetlen, érthetetlen, és kvázi logikátlan. A párhuzamos világokba való betekintés remek ötlet, és kombinálva egy kisebb időhurokkal még igazán izgalmas lehetőségek tárházát is fel tudta mutatni, ám amint a főszereplő átlépett a főhős szindrómába, azonnal érvényét vesztette az addig is kevéske logika, és áttért a történet egy világmegváltó eposzba, aminek se füle, se farka.
A történet számos fordulttal operál, ami a műfaj kedvelőinek biztosan nem okozott semmilyen meglepetést, hiszen a csavarok mindegyike előre kiszámíthatónak bizonyult, és az elvárható katarzis alsó szintjét sem volt képes megütni egy-egy epicnek szánt jelenet. A film, nagyon helyesen inkább a történetre fókuszál, de mivel az gyenge lábakon áll, így nehéz jóra értékelni a kész produktumot.
A drámainak szánt pillanatok, mikor Stevens a sokadik újrajátszástól megcsömörlik, vagy ahogy Christina újra és újra rádöbben Fentress bőrébe bújt valódi személyre, az lapos, és a végén már zavaró. De a leginkább problematikás a túlhúzott újrajátszások, mikor már az n-edik alkalommal nézheti végig a néző, szinte ugyanazt a jelenetet – és igen, én bizony sokszor beletekertem.
Az akciójelenetek szerencsére kellően pörgősek és feszesek, ám mivel nincsen sok belőlük, ezért kevésszer tudták feldobni a film lapból lapos és unalmas hangulatát. Kár érte, mert a Forráskód igazán egyedi és ütős lehetett volna, és kellő frissességet vihetett volna be a műfajba, de sajnos nem tette meg.
Szerző
