Azt mondtam, hogy nem fogok a Disney-folytatásokról írni – de aztán megragadt a szemem ezen a filmen (mert most őszintén, ki nem imádja Kronkot?), és ha már megnéztem, akkor miért ne írjak róla?
Az Eszeveszett birodalom vége óta Kronk köszöni szépen, éli világát: szakács és kifutófiú lett abban az étteremben, ahová egyszer Kuzco és Pacha is betért, tanítja a kis cserkészeket, és a szeretetotthon lakóival haverkodik. Szóval Kronk nem is lehetne boldogabb – csakhogy aztán egy napon levelet kap rettentő kritikus apjától, miszerint hamarosan meglátogatja őt. Na már most a papának nincsenek nagy elvárásai a fiával szemben – mindössze az, hogy legyen egy nagy háza a hegytetőn, legyen sikeres, és legyen egy felesége. Kronk pedig egy ideig mindent meg is tett azért, hogy ezt megszerezze – hiszen leghőbb vágya, hogy kiérdemelje apja egy feltartott hüvelykujj formájában kifejezett elismerését –, és egy-egy ponton a bizonyos komponensek meg is voltak, de aztán elveszítette őket. Most pedig, még mielőtt megérkezne a papa, mindezt el is meséli, hogyan történt.
A film minőségileg nagyjából azt hozza, amit egy DVD-re tervezett Disney filmtől el lehet várni – nem túl sokat, de azt legalább biztosan hozza. Az animáció kicsit gyatrább minőségű, mint az eredeti film, a figurák néha kicsit gagyibbak, néha kicsit túl harsányak, de azért a képi világ még nem annyira vészes – éppen csak egy kicsit gyengébb az Eszeveszett birodalomnál.
A történet – nos, az érdekes. Egyfelől hozza azt a kissé gagyi, epizodikus formát, amit több Disney-folytatás is, másfelől viszont kifejezetten érdekes, és ritkán felhozott témákat is érint. A sztori gyakorlatilag három részből épül fel: a rövid bevezető után Kronk elmeséli, hogyan szerezte meg és veszítette el házát a hegytetőn, a másodikban szerelméről, a szintén cserkészvezető Miss Madárkáról van szó, míg a harmadikban visszaugrunk a jelenbe, papi érkezéséhez.
Az első részben egyfelől visszatér Yzma, bár közel nem olyan erős karakter, mint az eredeti filmben, másfelől pedig ez az a rész, ahol fontos szerepet kapnak az idősek – ami azért, lássuk be, ritka egy rajzfilm esetében. Erre a szakaszra, csak úgy, mint gyakorlatilag a film egészére, a jól bevált formulák a jellemzők, de azt legalább jól csinálják. A második szakasz egy kissé már fárasztó és elég erőltetett szerelmi történet, egy meglehetősen irritáló karakterrel – Miss Madárkával – a főszerepben. Vagyis nem lenne ő olyan borzalmas, csak valahogy amit Kronkkal művel, az volt számomra sok. Bevallom, ez a rész kicsit untatott. A finálé, papi megérkezése kicsit elsietett, viszont éppen annyira őrült, mint az eredeti alkotás, és érdekes témákkal dolgozik, akkor is, ha gyakorlatilag lenyomja a néző torkán a tanulságot.
A film amúgy több helyen is utal – nagyon ügyesen – az eredeti alkotásra: Kuzco beledumál a narratívába, van meghúzandó kar, és vicces kis cameók, amik azért ütnek. Ezzel egy időben azonban Kronk jelleme is elmélyült – ami nem feltétlenül tett jót a filmnek. Az Eszeveszett birodalom együgyű, egysíkú karaktere pont azért volt szórakoztató, mert nem volt kidolgozva, és ezért a háttérben remek comic relief volt. Kicsit jobban beleásva az agyába Kronk még mindig szimpatikus karakter, de néha kicsit már sok – nem azt mondom, itt is bírtam, de az eredeti filmben jobb volt.
Összességében tehát a Kronk, a király pont annyit nyújt, amit egy ilyen kaliberű filmtől el lehet várni – cuki, élveztem, párszor megmosolyogtam, de nem hiszem, hogy még egyszer megnézném.
Szerző
