Lehangolt Kiadó – Szerelemre hangszerelve (2013)

A magyar cím megtévesztő, ráadásul nem is azt ígéri, amiről a film – eredetileg Begin Again – szól. Nem csöpögős, egymásra találós nyálcsorgatást, hanem különleges élményt szerezhetünk: középpontban a zene áll, ami, ha meg nem is oldja, de enyhíti és dalba foglalja a szereplők egzisztenciális szorongásait, szóljanak azok akár a szerelemről, családról, újrakezdésről.
Első főszereplőnkkel, a „kissé merev” angol lánykával, Gretával (Keira Knightley) egy bárban találkozunk, ahol kelletlenül előadja az egyik saját szerzeményét – és igen, Keira Knightley énekel nekünk , ami sajnos nem nagy szám –, de a vendégek közül csak egyvalaki lát benne lehetőséget: Ben (Mark Ruffalo), a lecsúszott egykori zenei sztárproducer, akit éppen aznap rúgtak ki, és csak azért jött, hogy végső elkeseredésében pocsolyarészegre igya magát, ami sikerül is, és ennek köszönhetően Greta nem-nagy-szám produkcióját képzeletében izgalmas hangszereléssel teszi élővé.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit lát Ben a lány vérszegény produkciójában, ami miatt ígéretes tehetségnek gondolja, és hajlandó könyörögni neki, hogy zenéljen(ek együtt). A film cselekményéhez nem tartozik hozzá, de tény, hogy Keira színésznő és nem énekesnő, ez pedig sajnos alapjaiban ad egy kissé hamis ízt az alaptémának, mivel tényleg nem túl hihető, hogy egy olyan karakter, aki énekesnőnek semmiképp sem erős, ki tudja bontakoztatni életunt és meggyötört személyiségét a varázslatos tehetségével együtt. Emellett viszont – vagy ennek ellenére – a film működik, méghozzá maradandó élményt is nyújthat, mert a hangsúly eltolódik erről a gyengeségről a jól megoldott dolgok felé: a történetre, a kellemesen hallgatható zenére, és a zenepiac kritikájára.

A kérdésre, hogy Bent mi motiválja Greta felkarolásában, szerintem egyszerű a válasz: a két főszereplő különböző problémákkal küzd, de végeredményben ugyanazokkal, mivel mindketten szakmai- és magánéletük mélypontján vannak. Gretát megcsalta popsztár-barátja, aki ráadásul a dalait is ellopta, és akit nem mellesleg Adam Levine, a Maroon 5 énekese játszik – ami jó döntés a rendezőtől, mert így van egy valódi, zenészként jól működő zenész a filmben, hiába csak mellékszereplő. Bennek ugyanilyen kilátástalan az élete, mert nem csak a munkáját veszti el, hanem a családját és eleve minden emberi kapcsolatra képtelennek tűnik – a tizenéves lánya érettebben viselkedik nála.

Ben és Greta közös zenei projektben kezd gondolkozni, amibe más zenészeket is bevonnak: New York utcáin vesznek fel egy albumot, szinte semmi költségvetéssel, és miközben a dolog – nem mindig zökkenőmentesen – halad, visszanyerik az elveszett önbizalmukat és motivációjukat, megtapasztalják a személyes- és művészi függetlenségüket, az életük problémáihoz pedig egyre pozitívabban állnak hozzá. Nem önmagában a zene, hanem az együtt zenélés, a saját elképzeléseik megvalósítása vezet pozitív fordulathoz, ez a folyamat pedig jól levezetett, és ami fontos, motiváló is.

A hasonló „minden rendbe jön” üzenetű motiváció-filmeknél a Szerelemre hangszerelve sokkal érdekesebb és előremutatóbb, két okból is. Egyrészt a filmet nagyban élvezhetővé teszi a zene, aminek egy része az ír rendező, John Carney szerzeménye. Carney hasonló elképzelést valósított meg, mint az Írországban játszódó előző, kis költségvetésű filmje, az Egyszer (Once) esetében, csak nagyobb léptékben – meg több pénzzel – és kiforrottabban. Ott két utcazenész közös zenei munkájáról és meghiúsult szerelméről van szó, amiben kulcsfontosságú, hogy a kézikamerás, amatőr hatású felvételek segítségével részesülünk a saját dalok felvételének örömében. Az Egyszer és nagytesója, a Szerelemre hangszerelve újdonsága abban áll, hogy a zenés filmek olyan típusa látszik bennük kialakulni, ami eddig még nem volt. A musicaltől eltérően, amiben a szereplők irreális módon a legváratlanabb helyzetekben dalolászni kezdenek, ez a két film zenészekről szól, akiknek az életébe pillantva a zene alkotásfolyamatába pillanthatunk bele, sőt, az a cél, hogy be is vonódjunk – a Szerelemre hangszerelve sikere pedig nagyrészt azon múlik, hogy a bevonódás sikeres-e.

Másrészt nagyon jól eltalált dolog, hogy a film nem úgy szól a szabadságról, hogy egyszerűen „szabadosságot” (felelőtlenség, alkoholizálás, lázadás, stb.) mutat be, hanem a zenészek felszabadulását mutatja valamilyen – egyébként reális – probléma alól, ez pedig a zenei piac uralma nem csak a terjesztésen, hanem a trendek alakításán, a tehetségek felfedezésén, a nyereségen, és ami még ide tartozik. Ben egy nagy kiadó alapítója, amivel kapcsolatban felfedezhetjük az iróniát, mert Distressed Recordsnak (kb. Lehangolt Kiadó) nevezik – ez a poén szerintem annyira jó, hogy címnek is beillett volna. Ennél a kiadónál próbál meg Ben és Greta először egy demót felvenni, de visszautasítják őket, aztán a páros szintén hozzájuk fordul, amikor kész a hanganyag – már csak azért, hogy jót nevessenek a kizsákmányoló terjesztésen –, és végül alternatív, független módon az interneten terjesztik a zenéjüket potom pénzért, vagyis az egész kiadói procedúrának betesznek.

A Szerelemre hangszerelve végeredményben az újrakezdésről szól: a felépülésről, a célok megvalósításáról, az önbizalom és a szeretett emberek visszaszerzéséről, és az összes egyesül a zene szeretetében. Kinek ne lenne fontos a zene, főleg amit életünk olyan kritikus eseményei után hallgatunk, mint például a szakítás? A szereplők küzdelmei akár a mieink is lehetnének, a zenéjük pedig, mivel megosztható, minket is motiválhat.