Alapvetően ugyanaz a bajom minden táncos-zenés filmmel: a sztorit vagy teljesen alárendelik a muzsikának, vagy a nem létező történetvezetést rejtik el random bedobott jelenetekkel. Sajnos ez alól a Footloose sem kivétel, pedig egy ígéretes darabnak indult.

footloose.3

Bomont egy igazi álmos déli kisváros, aminek életét örökre megváltoztatja egy tragédia: öt fiatal buliból hazatérve, kissé ittasan karambolozik, és mindannyian belehalnak az ütközésbe. A városvezetés, köztük Shaw Moore tiszteletes (Dennis Quid) – aki fiát vesztette el a baleset során –, hogy betiltanak minden zenés-táncos mulatságot, a fiataloknak pedig este kijárási tilalmat rendelnek el. Attól az éjszakától fogva Bomont még inkább álmos kisvárossá válik.

footloose.2

Ren MacCormack (Kenny Wormald) Bostonból érkezik Bomontba, miután betegségben elvesztette édesanyját. Rent a nagybátyjánál húzza meg magát, aki állást talál neki a helyi gyapotfeldolgozóban és beíratja a középiskolába is. Ren azonban már az első nap összezörren a rend éber őrével, amiért hangosan hallgatja a zenét frissen megjavított és kissé egyedi stílusú kocsijában. Ren ekkor szembesül a zene és a tánc tilalmával, amit nehezen tud megemészteni, mivel maga is egy igen mozgékony alkat, aki rajong a ritmusért. Ren elkezd lázadni a helyi rendelet ellen, közben pedig megtetszik neki Ariel (Julianne Hough) a középiskola legnépszerűbb és legszebb lánya, aki történetesen a tiszteletes féltve őrzött gyermeke – csakhogy Ariel közel sem az a kislány, akinek az apja akarja látni.

Mint a bevezetőmben említettem, a Footlose is elköveti a szokásos hibákat, miszerint van egy érdekesnek tűnő alapsztori, ám ezt mindenáron be akarja kényszeríteni a táncok közé, de sajnos nem ez az egyetlen probléma egy alapvetően jó koncepcióval rendelkező mozinál. Az alapszituáció, mely szerint az új srác beleszeret a legnépszerűbb lányba, aki azonban az apja ellen lázad már annyira klisés, hogy nem is értem miért erőltetik a huszonegyedik században (és az sem mentség, hogy egy remake-ről van szó). Ren és Ariel között abszolúten nem működik a kémia, és a film nagy részében azon morfondíroztam, vajon mit is szerethetett meg egy amúgy jólelkű és eszes srác egy tulajdonságokkal nem rendelkező lányban – ja, persze, helló klisé!

footloose.1

A tragédiára, vagyis az autóbalesetre rosszul reagáló szülök kezdetben egy egész szép ívet kaptak, miszerint nem látták be, hogy a felelősségre nem nevelés okozhatta az alkoholos vezetést, nem pedig maga a buli, azonban a film végére a várt katarzis és felismerés elmarad, helyette visszatérünk a lázadó fiatalok eszményképéhez, akik persze soha nem tesznek semmi rosszat.  Footloose alkotói ezzel egy hatalmas ziccert hagytak ki, hiszen pont ebben a filmben lehetett volna megmutatni, hogy nem a szórakozással van a baj, hanem a felelősség hiányával, amit sem a felnőttek sem a fiatalok nem vállaltak be.

Azt azonban el kell ismernem, hogy mind a táncok, mind a mozgáskultúra zseniálisan megkoreografált a filmben. Kenny Wormald fantasztikus az egyszemélyes kiakadós jelenetében, ahol az elhagyott gyárat felhasználva olyan mozgást mutat be, ami elképesztő. Emellett pedig a ő karaktere az egyetlen, aki valódi hátteret és motivációt kap, de ezek kibontására sem kerül sor sajnos.

footloose.4

A Footloose legnagyobb hibája a kihagyott lehetőség, amivel kiválhatott volna a táncos filmek mocsarából és igazi, huszonegyedik századi elgondolkodtató és mégis szórakoztató mozivá vált volna!

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .