Mindig is szerettem az olyan horrorokat, amik nemcsak azt mutatják meg, hogy egy adott szörnyű entitás mekkora
pusztító erővel rendelkezik, hanem magát az embert is egy ilyesfajta lényként képes ábrázolni – sorozatgyilkos
végzettség nélkül. Ennek ékes példája a Slither – Féltél már nevetve? ami hivatalosan egy horror-vígjáték, de
hogy az utóbbi titulusra ki mennyi pillanatot talál, azon már vitatkozhatnánk.
A történet egy álmos kisvárosban (hol máshol?) játszódna, ahol egyik este a helyi üzletember Grant (Michael Rooker)
az erdőben annak rendje és módja szerint csalja a nejét, ám az idilli pillanatot megzavarja egy különös jelenség: egy
meteor csapódik be tőlük nem messze, ők meg okos módon odamennek (mert miért is ne?), és a meteorban lévő valami megtámadja Grant-et. A film későbbi részében az ő mind kinézet és-jellembéli átalakulását láthatjuk, ahogyan egyre veszik ki belőle az az amúgy sem sok emberség, és a belőle kijövő ki nyálkás lények rendre megszállják a kisváros lakóit. Grant felesége, Starla (Elizabeth Banks), a helyi jófiú Bill (Nathan Fillion), valamint a lázadó tiniből menekülő tinivé avanzsáló Kylie (Tania Saulnier) képesek meggátolni a totális véget.
Az első dolog, ami miatt egyből hatalmas szemeket meresztettem a filmre, azok a benne lévő kis férgek,
amik megszállják a jó népet, azokat szerintem az egyben a Rémes egy éjszaka! forgatásáról hozták el, csak itt élholt helyett inkább egy ilyen mozgó, kollektív tudattal rendelkező kis bábokat kreálnak az emberekből, amiket persze a királynő, Grant irányít. A második dolog, amit inkább nem értek, az a fegyverhasználat a kis mucókák ellen: a fentebb említett filmben jól bevált az, hogyha az emberi hordozóból kiűzve megcirógatjuk egy kis meleg tűzzel a jószágot, és akkor annyi neki. De itt, nem itt pisztollyal lövik le, nemcsak a megszállt lakosokat, hanem ezeket a kis dögöket, amik alapvetően is aprók, este meg a fűben aztán meg végleg átmegy az egyrészt egy vaktában lövöldözésbe – de mivel a célnak alapvetően megfelelnek, így ezt nem hibaként rovom fel James Gunn rendezőnek.
Hiszen ami a történet mellett a legfontosabb dolog, azt remekül megoldotta: ezek pedig a szereplők. Hiába sablon a
karakterek jellemrepertoárja, a színészek (Nathan Fillionnal az élen) képesek arra, hogy még ezeket a sablonokat is
élettel töltsék meg. A legjobb példa erre furcsa módon nem Bill, hanem Grant, aki már a film első fél percében sem szimpatikus, de amikor megszállja őt a lény, érdekes módon nemcsak az alien megszállása vágya jön ki rajta, hanem Grant valós, még megkockáztatom, hogy a lénytől is undorítóbb valós személyisége, amiben legfeljebb annyi fénysugár van, hogy a feleségét minden megcsalás és verés ellenére a szíve mélyén szereti.
És ez az igazi erőssége a Slithernek: nem a véres jelenetek (amikből Brenda szétpukkanásán kívül nem sok van), hanem elsődlegesen az a félelem, amit egy zombiapokalipszis alatt érezne az ember, miközben a pisztolyát egy megzombult szerettére szegezi. A félelem és a bizonytalanság elegye pedig messze hátborzongatóbb, mint a belezős-mészárlós fajta feldolgozása a ijesztgetésnek.
Én csak ajánlani tudom ezt a filmet, mert van benne minden: vér, idegen lények, “zombik”, románc és persze a horrorfilmekkel járó gusztustalanság. Egy jó tanács a filmhez: ha lehet, senki ne egyen tenger gyümölcsét a film alatt, mert lehet, hogy visszatámad.
Szerző
One thought on “Tüzet neki és hadd szóljon! – Slither – Féltél már nevetve?”