Már majdhogynem ironikus, hogy az epizód címe „káoszelmélet”, és mégis ez az a rész, ami egyetlen aprócska jelenettel gyönyörűen összerántja az eddig szabadon futkorászó történetszálakat.
Alex Von Strucker – aki amúgy nem halt meg, csak kómában van – vallomását hallva May rájön, hogy Lash nem más, mint Andrew, és ezért rögtön a férfi nyomába ered, aki pedig éppen egy titkos S.H.I.E.L.D. kiképzőbázison van, ahol Joey Gutierezt értékeli éppen. May itt kérdőre vonja volt férjét, aki pánikba esik, és foglyul ejti a nőt,hogy mindent megmagyarázhasson neki. Eközben Coulson és Rosalind az elnökkel közös találkozóra készül, ami előtt azonban Coulson megkéri Daisyt, hogy beszélgessen el Rosalinddal, és tájékoztassa őt az Inhumanek helyzetéről. Mindeközben Lincoln felkeresi Macket, mivel fontos közlendője van vele: kilogikázta, hogy Lash a S.H.I.E.L.D. tagja lehet, és ezért mindenki gyanús.
Nem tudom, miért, de most a végével kezdek: emlékeztek, hogy a múlt héten mit össze nem fejtegettem, hogy félek, nem tudják majd összekötni a történetszálakat a midseason fináléra? Na, ez a banda most eloszlatta eziránti félelmeimet, hiszen egyetlen röpke jelenettel – a logó utáni szcénával – gyakorlatilag egy kivételével mindent összekapcsoltak. Megvan Lash, az ATCU, Ward és a HYDRA közti kapocs, az egyetlen dolog, ami pedig még kilóg, az a monolith és az idegen bolygó, de onnan is kaptunk most egy olyan kis infót, amitől majd’ kiugrottam a székből – ugyanis úgy tűnik, az a titkos társaság küldte a bolygóra Willt, akikről anno láthattuk, hogy a tizenkilencedik században is küldtek oda a portálon át embereket. Erre pedig csak annyit tudok mondani, hogy YES! Éljenek a titkos társaságok!
De akkor rátérve az epizód tényleges központi problémájára: Andrew. Tehát ő Lash, amit az írók, szerény véleményem szerint, elég felemásan kezelnek. Egyfelől megint gyönyörűen bejön az irónia – a pszichológus megőrül –, és szép a karakter íve, ahogy ez a gyilkolási vágy gyakorlatilag egyfajta ösztönös késztetésként, nem pedig racionális gondolkodás útján jelenik meg nála. Átváltozása teljesen megzavarta Andrew elméjét – hiába is tudta ezt eddig titkolni –, és eme leépülése egyszerre gyönyörű és elszomorító. Másfelől viszont nem kevés lyuk van a sztoriban, amibe bele lehetne kötni: még az előző részhez hozzátéve, például, hogyan tudta Andrew kijátszani a Coulson által ráküldött védőőrizetet? Átváltozása után hová tűntette a gubóját? Hogyan tartotta mindezt titokban May előtt? Szóval vannak itt gyengeségek, a karakter íve viszont nagyon érdekes, a színészi játék pedig hibátlan.
Ha pedig már színészi játék: May és Fitz. Mindkét színész remekül szerepelt ebben az epizódban, Iain jelenetei pedig külön szíven ütöttek a maguk csendes, fájdalmas szépségükkel. Fitz és Jemma jelenete a napfelkeltében pedig egyszerűen lélegzetelállító volt. A lélegzetelállítóhoz kapcsolva pedig meg kell említenem Daisyt és az ő egyre sokoldalúbb képességeit, amivel most sikerült elérnie, hogy egy pillanatra leessen az állam.
Daisyvel folytatva a dolgokat, tulajdonképpen tetszett a Rosalinddal folytatott beszélgetése, viszont valamilyen szinten végig azt éreztem, mintha az X-Men: The Last Stand központi vitáját hallanám újra – ami tulajdonképpen nem is baj, mivel ez fontos téma, és ráadásul valószínűleg a Civil Warban is fel fog tűnni. Mindeközben Rosalind továbbra is sötéten szórakoztató a maga megbízhatatlan módján – és annyi bizonyos ezután az epizód után, hogy visszanézve is majd minden egyes kis tettét és motivációját át kell majd értékelnünk.
És aztán ott volt Lincoln. Megint. Sajnos. Nemmondom, egy plusz pontot kap ezért, hogy rájött, honnan tudja Lash, kik az Inhumanek és hogy hol találja őket, de ezen felül a srác már megint hülyeségeket művelt. Nem tehetek róla, semmi jóérzés nem maradt bennem a sráccal kapcsolatban a múltkori buszos jelenete óta, és miután most is hasonló hülyeségeket művel (pl. önfejűen, a parancs ellenére egyedül Lash után vetimagát), nálam csak még mélyebbre ásta magát – annyira, hogy legszívesebben Lash-eleséget csinálnék belőle. Daisy, Coulson, ha jót akartok magatoknak, őt nem veszitek be a csapatba, túl instabil – Joey viszont remekül fejlődik, és öröm volt újra látni őt.
És így most a végén mondhatok még csak annyit, hogy Ward szerintem tök cuki mostanában? Mielőtt őrültnek néznétek, had fejtsem ki: a pasi ugrál és morog és ugat, nagy rosszfiúnak hiszi magát, hajtja a bosszú, és játssza a nagymenőt relatíve kevés emberrel és limitált forrásokkal, miközben baromira nem fogja fel, hogy nála sokkal nagyobb emberek is vannak a játszmában, akik látszólag ugyanarra hajtanak, mint ő, csak sokkal kifinomultabban. Attól tartok, Ward előbb vagy utóbbi kicsit pofára fog esni, de attól legalább majd remélhetőleg kicsit megjön majd az esze – és, ez már csak az én kis vágyálmom, újra rákényszerül majd, hogy a S.H.I.E.L.D.-del/Daisyvel dolgozzon. Amit már csak azért sem tartok lehetetlennek, mivel ebből a részből most azt szűrtem le, hogy a HYDRA kicsit letapogatta Daisyt, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy Wardot még mindig simán lehetne zsarolni a lánnyal – amit a HYDRA még simán kijátszhat.
Az előző évadban a legtöbb új epizód mindig nagy hype-ot hozott magával a fandom berkein belül, ez pedig engem mindig felvillanyozott. A Chaos Theory pedig részben visszahozta ezt a zsongást, amiért végtelenül hálás vagyok.
Szerző
