Agents of S.H.I.E.L.D. S03E08 – Many Heads, One Tale

Szépen rendeződnek itt a dolgok, csak Warddal nem tudok dűlőre jutni…

Miután ennyire összemelegedtek Rosalinddal, Coulson úgy dönt, itt az ideje, hogy meghívja a nőt a Játszótérre – persze mindezt teszi azért, hogy elterelje vendége figyelmét. Ugyanis amíg Rosalind körutat tesz a bázison, addig a csapat szépen beszivárog az ATCU központjába, hogy minél többet megtudjanak az ott őrzött Inhumanekről. A Játszótéren Fitz és Simmons a kos fejes szimbólumot kutatja, ami nem csak, hogy kettejük kapcsolatában vezet nagy lépéshez, hanem még egy jelentős felfedezést is tesznek. Mindeközben Ward és Malick próbálja kijátszani egymást – Malick igyekszik megszabadulni a fenyegetést, Ward pedig elszántan kutat a Von Strucker családi széf után, amit persze sikerül is megtalálnia.

Az volt a bajom ezzel a résszel, hogy minden baromi tetszett, minden nagyon szépen klappol és a helyén van, csak… Csak Ward. Mert ha nem próbálok meg minden kis tettébe és mondatába beleolvasni valamit, akkor nagyon egyszerű lenne elfogadnom, hogy a sorozat legérdekesebb karakterét egyszerű, egydimenziós gonosztevővé degradálták. De mindent csak szépen sorjában!

Az epizód tényleges központi problematikája az ATCU központjába való beszivárgás volt, és ez baromira tetszett. Ment az igazi kém-csapatmunka, amiben mindenki a legjobb tudása szerint vette ki a részét – Daisy visszatért hacker gyökereihez, Bobbi küzdött, Mack egyengette a dolgokat, May felelt a mentőakcióért, Hunter pedig… nos, Hunter pedig hozta a megszokott, idióta formáját, amit imádok.

És mindeközben Coulson és Rosalind is nagyszerűek voltak a bázison, a szembesítés az elkülönítőben rettentő drámai és feszült volt, és jól dolgoztak a karakterek és a színészek és úgy mindenki an blokk. És bár romantikus szempontból nem Rosalind az elsőszámú választottam Coulson számára, azt el kell ismernem, hogy jók együtt és jó őket nézni, szóval csak így tovább.

Mint azt korábban már fejtegettem, sosem voltam annyira oda a Fitz és Simmons közti románcért, ugyanakkor viszont nem is zavar. Ezért bár nagyon romantikus jelenetük annyira nem hatott meg – nem gyorsult fel úgy a szívverésem, mint mikor Skye és Ward csókolóztak –, azelőtt azért fejet hajtok, hogy nagyon szépen volt megrendezve, és rettentő érzéki volt az a csók. Viszont a felfedezésük már kicsit jobban izgat.

Mert azért kaptunk néhány új infót ebben a részben, amiket bár nem találtam annyira váratlannak, azért szépen alakítják az eseményeket. Mert ugyan ki rökönyödött meg azon, hogy az ATCU nem éppen azt csinálja, amit állítanak? Gondolom, a múlt heti csavar után ez már mindenkinek leesett, akkor is, ha azóta kicsit többet is tudtunk meg, ami megváltoztatott pár dolgot. A monolitot kutató titkos társaság kiléte azonban menő, és egyben azt is jelenti, hogy mostanra már valóban minden száll összeér.

Szóval minden szép és jó és elégedett vagyok, csak… Ward.

Én mindent megteszek, hogy kiszűrjem azokat a jeleket, amik arra utalhatnak, hogy itt valami csavar készülődik, de egyre csak ugyanazokat a köröket futom, mert mindig beleakadok valami bukkanóba. Pedig csavar készülődik, ezt Brett Dalton is megmondta, és a készítők is hype-olják rendesen, úgyhogy valami nagynak kell készülődnie. Csak egyelőre még nem látom, hogy mi ez a nagy csavar.

Mert jelen pillanatban az a probléma áll fenn, hogy elkönyvelhetjük Wardot egyszerű rosszfiúnak, aki kegyetlen, szadista, jéghideg, és nem akar mást, csak Coulson fejét ezüsttálcán, meg esetleg némi világuralmat. Több olyan jel is van, ami erre utal, csakhogy ez a vonal túl egyenes, túl unalmas, és igen, nélkülöz minden csavart.

Szóval kell itt lennie valaminek – de minek?

Szóval Ward a széfet keresi – de nem csak simán egy széfet, hanem több széf közül azt az egyet, amiben valami bizonyos dolog van, amiről mondjuk nem tudhatjuk biztosan, hogy mi az. Abban biztos vagyok, hogy Ward specifikusan keres valamit, nem csak pletykákat kerget, de ez a valami lehet a monolit darabja, amit Malick végül megmutatott neki, vagy lehet valami egészen más abból a széfből. Vagy akár még azt is el tudom képzelni, hogy az egész csak egy csel volt, hogy elterelje Malick figyelmét. Nem tudom.

Meg aztán vannak itt érdekes dolgok. Például az, hogy Ward tök lazán bejelentette a repülőn, hogy ő HYDRA. Erre nem volt semmi szüksége, ezért én úgy érzem, direkt azért csinálta ezt, hogy felhívja magára figyelmet. Ezen felül aztán ott van az, hogy Ward, aki az előző évadban „history buff”-nak vallotta magát, most dadogott, mikor szóba került a HYDRA történelme – a legalapvetőbb dolgok, amik a felszínről is látszanak, mintha csak meg akarta volna játszani Malickot, hogy beszédre bírja a férfit. Szóval vannak itt kapaszkodók, csak éppen nem tudom, érdemes-e megragadni bármelyiket is.

Nagyon, nagyon akarom, hogy legyen valami jó, pozitív csavar Ward történetében, mert a jelenlegi Grantet nem csak nehezemre esik kedvelni, de még unalmas is. Úgyhogy kedves írók, jobban teszitek, ha összekapjátok magatokat – eddig mindent szépen sikerült lerendezni ebben a szezonban, most már csak Warddal kezdjetek valamit, de nagyon gyorsan.