Catleennel nem is olyan régen beszéltünk arról, hogy ő sem a Blood+-nak, sem pedig a Blood: The Last Vampire-nek nem rajongója. Ezekkel szemben én is hasonló érzésekkel vagyok, ám a Blood-C ellenben már sokkal jobban tudott szórakoztatni – minden tekintetben. Jöjjön a női vámpírok heroinja, Kisaragi Saya, avagy meddig bír valaki önmaga maradni?
Történetünk fentebb nevén nevezett főhősnője Saya, egy kisvárosban éli mindennapjait: iskolába jár, besegít apjának a szentély körül, tehát napközben semmi gond nincs ezzel a kedves, kissé esetlen leányzóval. Ám, ha leszáll az este, Saya kénytelen kardot ragadni, hogy megfékezze az életükre törő lények, az ún. Régi Korok Gyermekinek a támadásait – ugyanis ezen lények számára az ember a legfinomabb csemege. Saya persze küzd és harcol szeretteiért, de közben ott lebeg fölötte a nagy kérdés: miért is van ez az egész?
Eléggé csodálkoztam azon, hogy a CLAMP kezei közül kikerül egy horror, (ráadásul a gore, véres verzióból) aminek teljes cselekménye ugyan nem nagy, érzelmi töltete is ingadozó, ellenben a vég miatt – amit nem lövök le, mert az hatalmas SPOILER – megemeltem a talizmánomat. Nappal (eleinte legalábbis) minden vidám és happy, este meg megy a harc és folyik a vér literszámra. A Régi Korok Gyermekei, akik ugye nasinak tekintik a humán a fajt, is remekül lettek megalkotva: van itt szimpla brutál zúzó, van, aki hipnózist használ, és persze színre lép az erős harcos kategóriába eső is – akik hiába vannak sokan vagy éppen roppant intelligensek, Saya felkockázza őket.
És itt értünk el az emberi szereplőkhöz: Saya egy tipikus főhősnő, tipikusnak mondható jellemmel és erőkkel, utóbbit persze próbálja titkolni barátai előtt, több-kevesebb sikerrel. Igen, Saya kezdetben eléggé (már– már gyanúsan) átlagos, és azt kell mondjam, hogy a barátainál sem ment el nagyon messzire a kreatív személyiség lova: van itt rideg szépfiú, tréfás ikrek, szabályszerető osztályelnök, és persze a nővérjellem. Jah, ezek alapján hagyhattam volna a fenébe a sorozatot, de az utolsó pár rész meggyőzött arról, hogy fejezzem be – ha már egyszer nekifutottam – és nem bántam meg. Az utolsó részben bontakozik ki, és tetőzik be minden, hogy aztán szinte elfelejtsük az előző tizenegy részt.
És akkor mi van hátra? Nos, igen a horror címke kitárgyalása: alapvetően a lélektani dolgok sokkal inkább passzolnak egy jó, lassan kibontakozó thrillerhez, ellenben a mészárlási (a gyilkolás túl enyhe szó lenne ide) részek azonban az erősebb B-kategóriás hentelő filmeket juttatta eszembe – hiszen nem csak a furcsa lények halnak meg itt, hanem finoman szólva emberek százai vesznek oda a lakomák alkalmával. Ezt én, mint diplomás horrorfan nagyra tudtam értékelni, és talán ezért is szeretem ezt a sorozatot jobban, mint névrokonait.
Mimóza lelkűeknek és rossz gyomrúaknak nem tudom (vagy a béna, cenzúrázott) ajánlani a Blood-C-t: mivel véres, olykor már gusztustalan módon torz – de, hát horrorfanokat is el kell kapni valamivel.
Szerző
2 thoughts on “Kinek tettél ígéretet? – Blood-C”