Nem azt mondom, hogy ez a The Lion King-franchise Kis Vukja, de azért csalódtam.
Kion, Simba másodszülöttje hebrencs, eleven, és teljes mértékben kezelhetetlen – és nem mellesleg folyton bajba is keveredik legjobb barátjával, Bungával, a méhészborzzal. Ám mégis ő az, aki az Ősök Üvöltését örökli, és ezzel együtt a felelősséget is, hogy összeállítsa és vezesse az Oroszlángárdát – Büszkefölde legrátermettebb, legbátrabb, legerősebb, leggyorsabb, és legélesebb szemű lakóiból álló egységet, amifeladata megvédelmezni az állatokat és az élet körforgását. Kion persze elég rendhagyó módon értelmezi a feladatot, és oroszlánok helyett különféle állatokat, a barátait válogatja a Gárdába maga mellé: Bungát, Besthét, a vízilovat, Onót, a pásztorgémet és Fulit, a gepárdot. Mondjuk mindehhez az élet körforgását fenyegető hiénáknak is lesz néhány szava…
Talán ott kezdeném, hogy már azzal problémáim vannak, hogy egyáltalán filmnek nevezzem… ezt. Ugyanismindössze csak egy negyven perces valamiről van szó, aminek tulajdonképpen az a feladata, hogy beharangozza a januárban érkező sorozatot – vagyis ha azt vesszük, nem állunk mással szemben, mint egy piedesztálra emelt, duplarészes pilottal. És nagyjából a The Return of the Roar nagyjából ennyit is tud nyújtani.
Ami az animációt illeti, a legjobb dolog, amit el tudok mondani, hogy nem erőltették a 3D-t – maradt a klasszikus kétdimenziós forma, némi modern ízesítéssel, ami tulajdonképpen jól is néz ki. A színek élénkek, a kontúrvonalak izgalmasak. Na, de a karakterdizájnok… Nagy általánosságban ugyan mindössze csak az jellemzi őket, hogy kicsit még „családbarátabbak” lettek, mint az eredetiben – a vonalak kerekdedebbek, az oroszlánok felszedtek pár dekát, a lábak rövidebbek, a tappancsok hangsúlyosabbak. Van azonban pár extrém eset, ami rettenetesen zavart – ezek közül a number one pedig nem más, mint Fuli. Ugyanis így néztek ki a gepárdok a The Lion King 2-ben:
És így néz ki Fuli a The Lion Guardban:
Mintha nem is ugyanabból a filmből lenne, mint a többi karakter! Komolyan, mintha most csöppent volna ide a Marsupilamiból…
De továbblépve: a sztori. Hát, az… gyenge. Az a fajta történet, ami a kicsiket leköti, de a kicsit nagyobbaknak már édeskevés. Maga az „epizód” másról sem szólt, minthogy Kion szórakozik, Kion bajba kerül, majd kap egy kis történelemleckét (ami mondjuk menő), majd körbejárja a haverjait, miközben Kiara és a barátnői nyafognak kicsit (a női szereplők karakterizációjáról beszélhetnék, de nem fogok), majd van egy kis összecsapás a csúnya, gonosz hiénákkal, és ennyi.
Mindezt több idegesítő apróság kíséri. Ilyen például az, hogy Bunga „bátor” – ez nagyon csípte a szememet, mert azt az üzenetet közvetíti a gyereknek, hogy a bátorság az, amikor az ember minden helyzetbe gondolkodás nélkül beleveti magát, ugyanis Bunga ezt műveli. Jegyezzük meg egyszer és mindenkorra: a félelem hiánya nem egyenlő a bátorsággal. A másik zavaró dolog számomra a mottók folyamatos erőltetése volt. Mert amíg az eredeti franchise-ban volt egy mottó (Hakuna matata), addig itt szinte minden karakternek volt valami megkapó/fellengzős szavajárása, amikre még csak – egy kivételével – magyarázatot sem kaptunk.
Szóval bocsi, srácok, engem nem sikerült lenyűgözni. Nem azt mondom, az öt-tízéves korosztály számára nagyon szórakoztató lehet, afölött azonban már nem sokat tud nyújtani. Biztos vagyok benne, hogy a Disney Chanelen el fog folydogálni egy darabig, de a nagy elődnek a nyomába sem fog érni.
Szerző
