Hát visszatért a Castle is, és ha más nem is, legalább szórakoztató volt a midseason premier.
Martha egy jótékonysági gálakoncertre készül, csakhogy a próbán kellemetlen meglepetés kerül elő a hógépből – egy fiatal nő holtteste. Az eset a tizenkettesek hatáskörébe tartozik, emellett pedig Martha – aki futólag ismerte az áldozatot – megkéri fiát, hogy ő is vegyen részt a nyomozásban. Miután az áldozat büntetett előéletű volt, szinte rögtön felmerül a gyanú, hogy ismét nem éppen legális utakra térhetett, és ez vezetett a halálához, ám mikor Castle és Alexis nekiveselkedik az ügynek, a nyomok nem egy bűnbarlangba, hanem egy utcai acapella találkozóra vezetnek. Mindeközben Rick és Kate ismét együtt van, ám kapcsolatukat LokSat miatt titkolják – Ryan és Espo azonban kezd kérdezősködni, hogy miért mentek szét és miért dühös most éppen Beckett Castle-re, ami egy kisebb hazugsághoz vezet, miszerint mindkét érintett fél már másvalakivel randizik.
Nem szeretem a vulgáris szófordulatokat, de tudjátok, hogy van az a mondás, miszerint szarból nem lehet várat építeni? (Vagyis gondolom, hogy lehet, elhivatottság kérdése az egész.) Na, ahogy néztem az új részt, folyton ez a szólás járt a fejemben – nem azt mondom, hogy a jelenlegi sztori „szar” lenne, csak hát azon kár is lenni vitatkozni, hogy ezzel a „szakítással” igencsak elszúrták a show-t a fejesek. Úgyhogy most itt volt nekik ez a vacak alapszituáció, amiből megpróbáltak valami értelmeset kihozni (miután végre megszabadultunk a „Castle nem tudja, mi van” idiótaságtól), és azt azért meg kell hagyni, ha várat nem is tudtak belőle építeni, azért minden tőlük telhetőt megtettek.
Úgy értem, ez az egész „együtt vagyunk, de úgy teszünk, mintha szétmentünk volna”–dolog nem éppen ideális, sem a karakterek, sem a nézők szemszögéből. Az ötödik évadban volt már ugyan ehhez hasonló, amikor hőseink azt titkolták, hogy egyáltalán összejöttek, és az akkor cuki is volt (Ryan nagy felfedezése a Murder, He Wrote-ban még mindig az egyik kedvenc jelenetem). Valamilyen szinten ugyan most is megvan a humor-faktor – nem tagadom, élveztem a mellékszálas szcénákat –, de azért ott bujkál az emberben az is, hogy Ryan és Espo nem ezt érdemli, arról nem is beszélve, hogy az egész helyzet éket ver a srácok és Castle közé, aki ismét a rövidebbet húzta, ráadásul ártatlanul. Szóval igen, vicces volt ez a szituáció – bár hogy nem jöttek rá Espóék, hogy mi van, az számomra rejtély –, de azért remélem, nem fogjuk sokáig húzni a dolgot, mert azzal nem teszünk jót senkinek sem.
Ami az eheti sztorit illeti, a keret maga szép volt – jó ötlet volt ez az egész acapella-körítés, főleg úgy, hogy a középpontban álló csapat tagjai mind börtönviselt lányok voltak, akik úgy döntöttek, hogy megfordítják az életüket, és kezdenek magukkal valamit – és ezt a valamit az éneklésben találták meg. Szép volt a kontraszt a verseny szervezőjének és Marthának az attitűdje közt – a pasi megvetette és ki akarta golyózni a lányokat a múltjuk miatt, miközben Martha rögtön a szárnyai alá vette őket. Emellett pedig a jelenet, amikor Rick és Alexis rátalál az utca acapella találkozóra, egyszerűen zseniális volt – szinte tapintani lehetett azt a felemelkedett csodálatot és örömet, amit a karakterek éreztek a zene hallatán.
A nyomozás elég standard volt, lementek a megszokott körök – bűnöző, de mégsem, bunda, de mégsem, stb. –, és bár volt egy szép fordulat az egészben, összességében nem nagyon éreztem a katarzist, amikor elkapták a valódi tettest. Bár azért azt meg kell hagyni, hogy a nyomozás közben felmerült egy-két elgondolkodtató kérdés.
Szóval bár a könnyed humor-faktor kezd visszatérni – és a főszereplők is végre rendezték soraikat –, a és sztori is rendben volt, azért van még itt mit csiszolni. Az viszont tény, hogy a szezon második fele máris jobban fest, mint az első.
Szerző
