Tartsanak nyugodtan régimódinak, de én még a régi Sherlock Holmes sorozaton nőttem fel, és hajbókolok előtte a mai napig, hiszen az a sorozat egy olyan élmény volt a számomra, amit a mai „adaptációk” nem képesek visszaadni. A Jeremy Brett-féle sorozat is számos részt megért, akárcsak az utódok, de van pár olyan, ami különösen is közel áll a szívemhez, és most ezek közül is az abszolút kedvencemet szeretném a nagyérdeműnek prezentálni : A Musgrave-rítust.
Az epizód cselekménye nem Londonban játszódik, hanem Holmes egy régi ismerőse, Sir Reginald Musgrave (Michael Curver) birtokán, ahol generációról generációra száll egy legenda egy kincsről, de már senki sem hiszi azt, hogy az értelmetlen versike sorai között meglapulhat az igazság – kivéve a helyi zseni (és nőcsábász) szerepében tetszelgő komornyik Richard Bruntont (James Hazeldine). Aztán egy nap Richard eltűnik, és Holmes úgy dönt, hogy ő is megpróbálja megfejteni a rítust.
Alapvetően az összes részét szeretem ennek a sorozatnak, de talán ez az egyetlen, amit olyan jól kevert meg a rendező, hogy a rejtély is, a személyek is és a konfliktus is teljesen összhangban volt, amit aztán a rész végén katarzis zárt le. És ami a legjobb, hogy nemcsak egy rejtély van: van egy rejtett (ami ugye a Musgrave-rítus), ami egyszersmind egy érdekes tény (mármint az, hogy eddig nem lelték meg), és egy remek alap arra, hogy előhozza az úr-szolga, valamint a „több vasat forgat a tűzben” helyzeteket. Előbbi konfliktus természetesen Sir Reginald és Richard között játszódik, hiszen a komornyik származása ellenére rendkívül intelligens (talán még főnökétől is okosabb), ellenben a néző nem tudja nem megvetni azért, amit a belé halálosan szerelmes cselédlány, Rachel (Johanna Kirby) érzéseivel tesz.
Sok dologban és témában hajlok az innováció felé, de a Holmes-sorozatok tekintetében nagyon régimódi felfogású vagyok. Komolyabb bajom az újakkal sincs, de az igazi, antik, régimódi érzést nem tudják nekem visszaadni, és anélkül nekem Sherlock Holmes már nem is ugyanaz, és ebben nagy szerepe van a karaktereket megformáló színészeknek. Jeremy Brett – bár már nem kelhet ki a sírból egy újraforgatás végett – szerintem a legjobb Sherlock Holmes, akit a világ látott, és nemcsak a tehetsége, hanem személyes hasonlatosságai is segítették abban, hogy ennyire élethűen volt képes visszaadni a karaktert. Edward Hardwicke mint Watson is telitalálat, pont olyan, amilyennek a regények alapján el lehet képzelni: egy köcpös, idősödő, ennek ellenére élettel teli férfi, aki egyfajta tyúkanyó szerepet is betölt Holmes mellett.
Továbbá a látvány-hangulat kombóra se lehet egy rossz szó: lehet, hogy kissé régies (elvégre nem ma készítették sorozatról beszélünk), de pont ez is a varázsa, ahogyan bemutatja az ódon kastélyt, a körülötte lévő vidéket, és persze azt a titkos helyet, ahol a Musgrave-rítus legfontosabb eleme leledzik.
Nem hiszem, hogy mindenkinek elnyeri majd a tetszését ez a sorozat, de ha mindenképpen bele akarnak kezdeni a régi Sherlock Holmes-ba, akkor ezzel a résszel kezdje a bátor jelentkező.
Szerző
One thought on “Kincs, ami van – Sherlock Holmes: a Musgrave-rítus”