Ezzel a könyvvel is pontosan úgy jártam, mint a Cleopatra’s Moonnal – azért olvastam el, mert egyszer már átrágtam magamat egy Nefertiti –élettörténeten, és most kíváncsi voltam, hogy mások hogyan dolgozták fel a témát. És az a helyzet, hogy ebben az esetben is jobban tetszett az, amit először olvastam, mint a Sphinx’s Princess.
A könyv főhőse Nefertiti, az akhmini Ay vezért elsőszülött lánya – aki bár maga nem királyi származású, nagynénje, Tiye, a fáraó első felesége és egyben a trónörökös anyja. A gyönyörű és tehetséges Nefertiti, aki gyakorlatilag kiharcolja, hogy megtanítsák írni és olvasni, boldogan és szeretetben nevelkedik Akhminban féltestvérével, Bit-Bittel, ám ahogy nő, úgy kezdik megtalálni őt a bajok. A legnagyobb csapás pedig akkor éri, ami nagynénje magához rendeli őt és családját, méghozzá olyan szándékkal, hogy hozzáadja Nefertiti fiához, Thotmeszhez, abban a reményben, hogy a szép feleség majd a herceg segítségére lesz abban, hogy az udvari intrikák közepette megtartsa trónörökösi rangját. Aynak mindössze csak annyiban sikerült megegyeznie nővérével, hogy az esküvőt három évvel elhalasszák, hogy a fiatalok előbb megismerhessék egymást, ám Nefertitinek így is hátra kell hagynia családját, a fáraó udvarába kell költöznie. Új otthonában kevés barátra talál: a rideg Thotmeszt gyakorlatilag semmi sem érdekli a macskáján kívül, a féltékeny Tiye pedig gyakorlatilag megtiltja neki, hogy a fáraó többi feleségével érintkezzen. Nerfertiti mégis furcsa szövetségest szerez magának – Thotmesz öccsét, a furcsa külsejű Amenophiszt.
Nem azt mondom, hogy rossz lett volna ez a könyv, mert amúgy őszintén élveztem – három nap alatt végeztem vele, és végig hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mi is lesz a vége. Jó a szöveg, könnyen olvasható, de színvonalas, és érdekes az a világ, amit felvázol. A szereplőket egyszerre hajtja az udvari intrika és az emberi kicsinyesség – Tiye például egyszer „foglyul ejti” Thotmesz macskáját, hogy így vegye rá a fiút arra, hogy udvaroljon Nefertitinek –, és az író még arra is figyelt, hogy Nefertiti több legyen egy csinos arcnál. Friesner Nefertitije okos és talpraesett, nagyon tud szeretni és nagy benne az elhivatottság. És kicsit furcsa, de a húgával, Bit-Bittel (ami amúgy egy becenév, a lány neve pedig valójában Mutnedzsmet, de ezt gondolom nehéz lett volna megjegyezni a fiatal olvasóknak) való kapcsolata egy egészen kicsit Erzsébet és Margit viszonyára emlékeztetett a Hercegnő éjszakájá-ból – Nefertiti a nyugodtabb, bölcsebb, Bit-Bit a virgoncabb, materialistább. Mellettük még a szerény és visszafogott Amenophisz– aki később majd Ekhnaton néven lesz ismert, remélem, ezzel nem lövök le semmi poént – volt még számomra szimpatikus.
Szóval az egész sztori egészen szépen folyik, érdekes a cselekmény és a karakterek, egyedüli bajom azonban a lezárás – az utolsó két fejezetben váratlanul, sőt, szinte önkényesen behoz az írónő egy konfliktust, amit aztán mintha nem fejtene ki rendesen. Persze ez valamilyen szinten szándékos, hiszen a könyv két kötetes, úgyhogy ha az ember kíváncsi Nefertiti történetének végére, az vegye meg a következő részt. Emiatt azonban nagyon úgy érződik, hogy a sztori ketté lett vágva, és a könyvnek nincs vége, csak utolsó fejezete, és ez bizony kicsit dühített.
Úgyhogy bár tulajdonképpen tetszett a könyv, és érdekelne is, hogy mi lesz a történet vége, az utolsó fejezetnek sikerült annyira felhúznia, hogy valószínűleg nem fogom megvenni a folytatást, a Sphinx’s Queent. Ettől függetlenül azonban nem mondhatom, hogy a Sphinx’s Princess rossz könyv lenne, mert messze nem az, csal hát megártott neki az a fránya kapitalizmus.
Szerző
