“A mágia lényegében ugyanaz, mint a madarak vad gondolata amint belevetik magukat a semmibe. Nincs is olyan lény a világon, amelyik alkalmasabb lenne a varázslásra. Még a legkisebb madár is képes egyenesen kirepülni ebből a világból, és véletlenül valamelyik Másik Világba megérkezni. Honnan jön a szél, ami megsimítja az arcod, honnan a fuvallat, ami belelapoz a könyvedbe? Ahol az apró vadmadarak szeleburdi varázslata találkozik az Ember mágiájával, ahol a szél, az eső és a fák nyelve érthetővé válik, ott találkozunk a Hollókirállyal…”

 

A hollókirály eléggé megosztó az olvasók körében, valaki vagy imádja, vagy utálja. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre az előbbiek táborát erősítem, pedig őszintén szólva kissé tartottam tőle a sok negatív vélemény miatt. De a Hollókirály engem is elvarázsolt.

hollókirály

A történet kezdetén 1806-ot írunk, amikor Anglia Napóleonnal vív háborút, és már évszázadok óta teljesen eltűnt a gyakorlati mágia. Néhány tudós azonban a szigetországot egykoron beszövő varázslás történelmét kutatja, és rá is bukkannak egy Mr. Norrell nevű, elvonultan élő varázslóra a Hurtfew apátságban. Miután megkérik, hogy mutassa be a tudását, a különc férfi életre kelti a yorki katedrális szobrait, aminek a híre természetesen villámgyorsan el is terjed. Mr. Norrel Londonba utazik, ahol további csodák kísérik útját: feltámaszt egy gyönyörű nőt, és a kormány kérésére beleavatkozik a háborúba – szellemhajókkal rémíti halálra a francia katonákat.

Azonban rövidesen felbukkan egy fiatal, ambiciózus és jóképű mágus, Jonathan Strange, aki vakmerőségével tökéletes ellentéte az óvatos és körülményes Norellnek. Ennek ellenére az idősebb varázsló a tanítványául fogadja, és hamarosan már Strange is bekapcsolódik a franciák elleni küzdelembe. Eközben egyre inkább foglalkoztatja az angol mágia megteremtője, a tizenkettedik század ködébe vesző Hollókirály. Kutatása során Strange egyre veszélyesebb és vakemrőbb varázslatokba kezd, amivel nem csupán a Mr. Norrell-lel való barátságát sodorja veszélybe, hanem mindent, ami fontos számára.

Nos, az biztos, hogy ez nem egy hétköznapi regény. Nagyon különleges hangulata van, olyan igazi begubózós könyv, amivel az ember legszívesebben napokra elvonulna a világ elől. Nekem nagyon tetszik az írónő stílusa, egyáltalán nem érezni, hogy ez az első könyve. Teljesen magával ragadott a szellemességével, mert amellett, hogy egészen olyan érzés, mintha a 19. században lennénk, kicsit mintha ki is gúnyolná az egész korszakot.

A cselekmény kimondottan lassú folyású, úgyhogy ha valaki nagy akciókra vágyik, ne ezt vegye le a polcról, de mint mondtam, az eredetisége és az atmoszférája miatt érdemes elolvasni. Vagy akár akkor, ha valaki szereti az angol meséket és a kelta mitológiát, Clarke ugyanis ezekhez nyúl vissza. Hirtelen én is elkezdtem arra vágyni, hogy feltámadjon az angol mágia – na nem mintha sokra mennék vele. Természetesen azért van benne izgalom, sőt, egészen sötét események is megesnek: beszélő szobrok, halottak feltámasztása, a tündérek parádéi és báljai, vagy egy bizonyos erdő, amiről nem árulok el többet.

Maga a Hollókirály legendája is igazán érdekes, nagyon titokzatos és misztikus karakter, aki végül meg is jelenik valamilyen formában. De nem csak a címadó, hanem a tündérek ábrázolása is fantasztikus, pont ilyenre képzelném el őket. Nem csak éteriek és varázslatosak, hanem emellett szeszélyesek és kegyetlenek is lehetnek – ez különösen jól megmutatkozik a bogáncspihe hajú úrnál, aki – mily meglepő – egy közülük, és meglehetősen fontos szerepet játszik, egyébként meg egy fantasztikusan megalkotott karakter.

És ha már a karaktereknél tartunk: Mr. Norrel és Jonathan Strange is kedvelhető, noha nem lettek a kedvenceim. Mindkettőjüket meg lehet érteni, nem is tudtam, kinek szurkoljak a rivalizálásuk idején. Persze még számos érdekes szereplőt felvonultat a könyv, de nem igazán tudnék róluk spoilermentesen írni, úgyhogy maradjunk csak a főhősöknél. Mr. Norrellnek mellesleg nagyon komikus pillanatai is vannak, igazi kis antiszociális könyvmoly. Nagyon aranyos volt, ahogy féltette a könyveit és nem akarta őket kölcsönadni, nehogy valami „barbár” kár tegyen bennük. Gondolom sok olvasónak volt ismerős a helyzet.

Tudni kell még, hogy a könyv tele van lábjegyzetekkel, amik valószínűleg sok embert zavarhatnak, de én hamar megbarátkoztam velük, mert sok mítosz ott van rendesen kibontva, és nagyon élvezetesek. Úgyhogy ne tessék őket kihagyni!

A vége hatalmas piros pont, egy teljes happy/depi enddel nem lett volna az igazi, de ez a keserédes befejezés feltette rá a koronát.

Szóval nekem A hollókirály egy igazán kellemes csalódás volt, megérte elolvasni. Érdemes megpróbálkozni vele, ha valaki szereti az ilyen lassabb, de különleges könyveket. Vagy Patrick Rothfuss stílusát, ugyanis Susanna Clarke pont olyan csodálatosan mesél, mint ő.

Jonathan Strange & Mr Norrell címmel sorozat is készült belőle, amit én egyelőre még nem láttam, de mindenképpen tervbe van véve.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..