Bizony van, amikor beválik a régi formula.
Hiába telt el közel két évtized, Toula (Nia Vardalos) ugyanott találja magát, mint házassága előtt: a családi étteremben, szüleit kisegítve, slamposan. Ha pedig ez még nem lenne elég, a nőt az is bántja, hogy tizenhét éves lánya, Paris (Elena Kampouris) – akinek elege van az egész görög rokonságból – egy másik államba akar egyetemre menni, és mintha már az Iannel (John Corbett) való házasságából is hiányozna a szikra. És csak ekkor üt be a krach: Toula apja, Gus (Michael Constantine) a fejébe veszi, hogy bebizonyítja, ő bizony Nagy Sándor egyenes ági leszármazottja, és a családfa-kutakodás közben rádöbben, hogy, mivel a pap nem írta alá a házasságlevelet, tulajdonképpen ötven éve „bűnben” él Toula anyjával, Mariával (Lainie Kazan). A kézenfekvő megoldás persze az lenne, ha gyorsan – ezúttal hivatalosan – egybekelnének, azonban Maria dobbant egyet, és azt mondja: addig nem hajlandó férjhez menni, amíg Gus rendesen meg nem kéri a kezét. Amikor pedig ez nem történik meg, kitör az anarchia.
Azt már az elején tisztázzuk, hogy ez nem egy narratív mestermű – a filmet még egy napon sem lehet az olyan csavarosan megírt filmekkel emlegetni, mint például a Tökéletes trükk vagy a Harcosok klubja, és a történetvezetés a legjobb esetben is csak középszerű. Sőt, tulajdonképpen, csak úgy, mint az első rész esetében, egész erősen érződik, hogy az egész film Nia Vardalos önálló estjéből nőtte ki magát – így van egy laza történetszálunk, amire aztán felfűzésre kerülnek a jelenetek, csak éppen nem sok kohézióval. Ebbe amúgy az is beletartozik, hogy a három fő probléma közül (Gus és Maria esküvője, Toula és Ian megcsömörlött házassága, Paris önkeresése) egyik sincs rendesen kifejtve. De tudjátok mit? Mindez baromira nem érdekel!
Nem fogok hazudni: könnyes röhögtem magamat ezen a filmen. Szóval nem szabad arra koncentrálni, hogy gyenge a sztori – mondjuk ez az első részre is igaz volt –, hanem inkább egyenként kell nézni a jeleneteket, azok pedig zseniálisak. A készítők ezúttal kicsit parodisztikusabbra vették a figurát, mint az első rész esetében – míg Toula házasságának meséjében az események bizarrak, de hihetőek, ebben a részben bizony több olyan jelenet is volt, amiről már nem tudjuk elhinni, hogy megeshetnének a való életben. A „családom és egyéb állatfajták”-feeling azonban maradt – Portokalosék továbbra is hangosak, furcsák, és végtelenül büszkék görögségükre.
Ezen felül persze erősen bejátszik a nosztalgia-faktor is, mivel rengeteg olyan kis fricska került bele a filmbe, amik felidézik a nagy előd kultikus pillanatait: visszatér a Vindex, most már az unokák játsszák a „mondj egy szót, megmondom, miért görög”–játékot, de Ian is újra megvillantja görögtudását. A csúcs azonban a nagyi – aki még mindig él és virul –, aki a másfél óra alatt mindössze két szót szól, mégis überel mindenkit. Azonban a poénok mellett számos igazán megható pillanattal és kimondott igazsággal is kecsegtet a film, amik leginkább a másság – több értelemben – elfogadása körül forognak.
A Bazi nagy görög lagzi 2 nem egy Oscar-alapanyag; a sztori sok helyen gyenge és szedett-vedett, de mindez szemernyit sem számít – mert mindemellett viszont humoros, szarkasztikus, őszinte és megható. Kétség kívül többször nézős darab.
Szerző
