Nem tudom, hogy van-e még az A+-on, esetleg az Animaxen nevelkedett animések közül, akinek a Bújj, Bújj, szellem! okozott kellemetlen álmokat. Ha a Bátor a gyáva kutya volt a rajzfilmes horrormesénk, akkor a korai animék közül csont nélkül ez a darab vitte a prímet. Fiúk, lányok és túlvilági lények. Naplót a kézbe, jön a Bújj, Bújj, szellem! avagy leánykori nevén Gakkou no Kaidan.
Főhőseink egy testvérpár Satsuki és Keichiro, akik özvegy apjukkal visszaköltöznek abba a városba, ahonnan szüleik származnak. Már az első iskolai nap sem sül el jól, ugyanis a háikedvencük, a Maya nevű macska berohan a régi iskola épületbe, ahová rajtuk kívül még betér Satsuki két osztálytársa Reo és Hajime, valamint egy idősebb lány, Momoko. Ők öten első kézből tapasztalják meg az épület szellemeinek , azon belül is a legerősebbnek, Amanojakunak az erejét, aki azonban sikerül elűzni az anyjuk által Satsukiékra hagyott napló segítségével – ám van egy kis bibi.
A mogorva szellem megszállta Mayát, mivel környékbeli építkezések miatt a szellemeknek nincs hova visszatérnie aludni, és a kiűzés csak akkor lehetséges, ha az iskola összes szelleme aludni tér. Hőseinkre tehát nem kisebb feladat hárul minthogy minden szellemet lenyugtassanak a régi iskolában.
Ahhoz képest, hogy ez egy gyerekeknek szánt horror (igen, a japánoknál létezik ilyen), vannak benne olyan részek, amit már azért nem nagyon nézetnék meg egy kisebb gyerekkel: ilyen a Zongora szelleme, Szellem az éterben vagy a Házi nyúlra nem lövünk. Bár a többi is hasonlóan ijesztgető, ezek a darabok azért különösen erősen képesek hatni a gyerekekre. Ezt anno valószínűleg a készítők is érezhették, ugyanis eredetileg huszonegy részes lett volna a sorozat,
de a kuchisake-onna (felmetszett szájú nő) epizódot végül nem sugározták – mert állítólag túlzottan is ijesztőre sikerült. Legalábbis akkor ijesztőnek hatott. A mai animések már jóval durvább és véresebb horrordarabokkal (Corpse Party, Higurashi) szembesülnek, hogy ezek mellett a Bújj, Bújj, szellem! szinte eltörpül.
Ami azonban még egy jó pont a Gakkou no Kaidan oldalán, hogy sok lényt emel ki a japán folklórból: először ott van Amanojako, a Piros kéz-Kék kéz vagy a Yuki-onna. Régiek mellett természetesen ott vannak a különféle városi legendák szellemei (Hanako, Fejnélküli Motoros), innen azért látszik, hogy nemcsak a totális rémületkeltés volt az alkotók célja, hanem az is, hogy a gyerekeket óva intsék a veszélyes helyektől vagy a késői barangolásoktól. Egy személyes kedvencem azonban Yamime (sötét szem) azonban kitalált szellem, ugyanis ő nem urban legend (nem összekeverendő Te no Me-vel), de a folklórban sem találkozni hasonló erejű szellemmel. Annyi biztos, hogy rendkívül erős, ha még Amanojaku is kétszer meggondolja vele a harcot.
A grafika nem vészes (bár meglátszik rajta a kora), a szinkronra ellenben azért néha mérges vagyok. A stáb jól lett összeválogatva, csak nagyon érződik az, hogy a Bújj, Bújj, Szellem! egyike a legkorábban leszinkronizált sorozatoknak, és még itt előfordulnak kisebb-nagyobb hibák. Az opening/ending pedig azok közé a darabok közé tartoznak, amiket még évek múltán is jó hallgatni.
A Bújj, Bújj, Szellem! egy régi jó sorozat, bár mai szemmel már cseppet sem ijesztő, és vannak vele problémák, de ezektől függetlenül egy szellemes kis sorozat,ami megérdemli a szeretet és jó rá nosztalgiázva tekinteni.
Szerző
