A Vándorló kontinens után – amiből egyedül a nagyi ragadt meg bennem – nem számítottam semmi jóra, így hát A nagy bummbam kifejezetten pozitívan csalódtam.
Motkány véletlen rálel egy jégbe fagyott űrhajóra, amit aztán nagy ügyetlenkedése közepette be is indít, elhagyja a Föld légkörét, és összekavarja az űrben a dolgokat – aszteroidákat indítva el bolygónk felé. Mindeközben odalenn míg egyes állatok a „tűzijátékban” gyönyörködnek, addig Buck egy ősi, kőbe vésett próféciára bukkan, ami szerint, immáron sokadjára, nemsokára meteor csap a földbe, elpusztítva az emlősöket. Ezt megelőzendő, Buck a felszínre siet, megkeresi Mannyékat, és küldetésre szólítja őket: el kell menniük az előző becsapódások helyére, mert talán ott lehet a titok, hogy mivel is lehet megakadályozni a világméretű kipusztulást. Perzse, ha ez még nem lenne elég, eközben Buckot három vérszomjas, repülő dinó követi, Manny totál kivan, mert Barack éppen készül férjhez menni, Diego és Shira a családalapításon töri a fejét, Sid pedig… hát, Sid.
Azt előre szeretném leszögezni, hogyha Sheldon Cooper látná ezt a filmet, bőgne. A sztori olyan szinten kavarja a fizika törvényeit, hogy egyszerre kaparom a falat és röhögök. A konfliktus alapjául szolgáló meteornak semmi értelme nincs (mágnesességgel térítik el a légkörbe belépett meteort!), de alapból az egész film annyira abszurd, hogy ezt bocsássuk meg neki. Ugyanakkor viszont, csakhogy maradjunk a bizarr dolgoknál, az alkotók felhasználták a teóriát, miszerint a dinóknak prototollaik lehettek, és összehoztak három… lényt, akik T-rexnek tűnnek, de tollaik vannak és repülnek. Én… kész vagyok. Ez zseniális.
Szóval a teljesen agyament alapot félretéve, ami amúgy gyerekeknek tökéletes, a film kifejezetten szórakoztató. Jó, persze, rója a megszokott köröket, Manny megint szenved, mert ő mindig szenved, Sid hülye, Diego többé-kevésbé racionális, és ők hárman folyamatosan oltják egymást, miközben megy minden egyéb agymenés, ami kifejezetten szórakoztatóvá teszi a filmet. Szóval ha a sztori maga nem is olyan nagy szám, a kis ütős, egysoros poénok, meg az elborult apróságok rettentő szórakoztatóvá teszik az egész őrültséget.
A film mellett szól még az is, hogy egyre több női karakterrel dolgozik. Emlékszem, egy feminista kritikával foglalkozó órámon a tanár még fel is hozta, hogy a sorozat első része mennyire igazságtalanul bánik a nőkkel (három nőnemű karakter jelent meg az egészben, egy „anya” és két „szajha”). Azóta azonban a széria minden egyes részben új női karaktereket ad a skálához: előbb Ellie-t, aztán Barackot, majd a Nagyit és Shirát, most pedig Brooke-ot, a kis hippi lajhárt, így aztán lassan már egyensúly lesz a fontosabb szereplők neme ügyében.
A Jégkorszak – A nagy bumm messze nem egy mestermű, sok benne a hülyeség és a kifejtetlen dolog (pl. ki faragta a próféciát? Hogy került a Földre egy űrhajó?), azonban amije van, azt egy olyan eszement öntőformába tölti, hogy nem lehet nem szeretni.
Szerző
One thought on “Jégkorszak: A nagy bumm (2016)”