Bár örülök neki, hogy az olyan agymenések mellett, aminek, ebben biztos vagyok, élvezeti értéke csakis tudatmódosító szerek használata mellett fedezhető fel, olyan rajzfilmsorozatok is készülnek mostanában, amik kicsit klasszikusabb szögből közelítik meg a témát, ez még nem jelenti azt, hogy az Elena of Avalor különösebben belopta magát a szívembe.
Elena egy latin országokról mintázott mesebeli királyság, Avalor tizenhat éves koronahercegnője, aki, miután legyőzött egy gonosz boszorkányt és megmentette családját, most éppen arra készül, hogy átvegye a trónt. Azonban hamar rá kell döbbennie, hogy még nem elég érett és tapasztalt az önálló uralkodásra, ezért tanácsot választ maga köré, aminek tagjai, valamint barátai, nagyszülei, és kishúga, Isabel, segítenek neki megtanulni mindent, ami az uralkodáshoz szükséges.
Talán feltűnt, hogy a fenti összefoglaló igencsak elmismásolja azt, hogyan is került Elena a korona közelébe – ez azért van, mert a sorozat is echte ezt teszi. Az írás/történetmesélés egyik legnagyobb alapszabálya, hogy „mutass, ne mondj”–ehhez képest az Elena of Avalor pont ezt teszi: a pilot első két percében ad egy gyors recapot arról hogy volt egy gonosz boszorkány, aki ezt meg ezt tette, stb… Aztán ugrunk a koronázás előtti napra. Ez már elsőre is szúrta a szememet, azért utánanéztem, hátha lemaradtam valami elősztoriról – miután a The Lion Guardnak is volt egy előzmény (kis)filmje –, mire azzal kellett szembesülnöm, hogy ilyen nincs, de majd lesz. Vagyis, pontosabban, Elena már egyszer feltűnt a Disney Junior egy másik sorozatában, a Szófia hercegnőben, meg majd lesz egy film az ősszel, az Elena and the Secret of Avalor, ami majd elmeséli, pontosan mi és hogyan is történt. Szóval… a dolgok meg lesznek majd magyarázva. Majd. Ezt általában fordítva szokták csinálni, de inkább hagyjuk.
Maga a sztori nem rossz, de inkább a kicsiknek készült, és ez nagyon érződik. A pilotban bemutatott sztori még nem is lenne rossz, mert tényleg jó kérdéseket boncolgat, próbál tanítgatni, és kellőképpen izgalmas is, azonban egy dolog kicsit csípte a szememet: ez pedig az egyes karakterek Elenával való viselkedése. Úgy értem, hogy pl. az Aladdinban a történet mindent megtett azért, hogy élesen elkülönítse Aladdint és Jázmint társadalmi rangjuk szerint, míg ehhez képest az Elena of Avalorban Elena egyik testőre, legelső találkozásukkor, éppen csak nem azt mondja a lánynak, hogy „hé, jössz csörögni?” És emiatt rángatózik a szemem, mert az ilyen karakterizáció pillanatok alatt aláássa az egész hercegnő-mizériát.
De amúgy meg a sztori színpompás, és vannak benne varázslók, meg hajósok, meg szellem-állatok, barátság, testvéri szeretet, meg szárnyas-tollas repülő jaguárok (igen, jól olvastátok), így a nagy kavalkád még engem is le tudott kötni a maga módján, hát még egy óvodást. Azonban volt még egy dolog, ami kicsit zavart: egy klasszikus Disney-mesében a dalbetétek valahogy organikus részei a sztorinak – bár néha kicsit ok nélkül kezdenek el énekelni a karakterek, ez általában nem zavar minket, mert ez belesimul a narrációba. Jelen esetünkben azonban a karakterek előbb kijelentik, hogy már pedig énekelni kell, aztán előkapnak egy gitárt és felmásznak az asztalra. Még Elena nagyapja is. Ez pedig nekem már egy kicsit sok.
Az animációról annyit tudok elmondani, hogy felvállalható – tévés produkcióhoz képest jó, nem bántja a szememet, de azért egy moziba készült darabétól messze elmaradt. Szóval a karakterdizájn jó, szépen összeillik a Szófia hercegnőével, azonban például hajszálak helyett mintha gumiból kiöntött fejdísze lenne a karaktereknek. De mondom, az összehatás még így is kellemes, és tévéhez képest egész színvonalas.
Összességében az Elena of Avalor nem rossz, csak éppen nem hiszem, hogy tíz éves kor fölött bárkinek is minőségi szórakozást tudna nyújtani (ami kár, mert a Disney régen képes volt kicsiknek és nagyoknak is apellálni, sőt, a nagy filmjei még mindig képesek erre). A kicsiknek viszont tökéletes.
Szerző
