Egy kezemen megtudom számolni, hogy hány romantikus filmet szeretek, és még kevesebb azoknak a száma, amik
igaz történet alapján készültek. Ennek ékes példája az 1999-es Anna és a Király, ami egy keleti király és
egy brit tanítónő furcsa kapcsolatát mutatja be lépésről-lépésre.
A fiatal özvegy és egyedülálló édesanya Anna (Jodie Foster) fiával együtt Sziámba utazik, ugyanis Mongkut király (Chow Yun-fat) felkérte arra, hogy leendő trónörökösének ő legyen a tanítója. Kapcsolatuk eléggé problémásan kezdődik ugyanis Sziám nem arról híres, hogy annyira nagy egyenlőség lenne férfi és nő között, de a talpraesett és határozott Anna nagyon hamar kivívja a király tiszteletét. Felvilágosult gondolkodásával színt visz a nem kicsi királyi család életébe, és politikailag is segédkezik a király mellett legyen szó estély szervezésről vagy éppen politikai tanácsról – ami bőven ráfér a királyra, ugyanis nem csak a belső ellentétnek nagyok, hanem egy külső
ellenség is fenyegeti Sziámot.
Amikor először láttam, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ez egy valós, megtörtént eseményeket “rekonstruáló” film, de amikor olvastam Mongkut fiának, a filmben még csak gyerekként bemutatott a későbbi királynak Chulalongkornnak (Keith Chin) a visszaemlékezéseit, valamint Anna és Louis (Tom Felton) írásait is, már eltudtam hinni – és ahogyan ezt Andy Tennant rendező visszaadta, az közel zseniális. egyrészt külsőleg is bemutatta Sziám akkori kinézetét, kultúráját és a külföldiekhez való viszonyát, de ennek mind a szellemi mind a fizikai tetőpontja Anna és Mongkut kettősén nyugszik.
Hiszen kettejükben ütközik, két ország, két világnézet, két társadalmi státusz és persze a nemi ellentétek, de mégsem érezzük azt, hogy erőltetett lenne a kettejük közti kapcsolódás – kicsit sem. A film elején még van egy kisebb torzsalkodás és megbotránkozás, hiszen Anna olyasmire vetemedett, amiért más embert abban a minutumban fejeztek volna le, de ez is csak egy kis szelet volt a nagy egészhez képest. A kapcsolatukat úgy lehetne ábrázolni, mint a víz és a lótuszvirág: mindkettőnek szüksége van a másikra, mert támaszt ad a legnagyobb vészben is, hiába két teljesen más dolog. Ami a legjobban tetszett az Anna “fejlett, nyugatias” gondolkodásmódja és Mongkut fejlődni vágyó, de egyben hagyomány hű megmozdulásai közti ellentétek – amik végén lévő vitákban végül is mindkét fél elismeri, hogy bizonyos fokig mindkettejüknek igaza van, ez legjobban a bántalmazott szolga kérdésénél jön ki.
De persze nem csak a főszereplők az érdekesek vagy feszegetnek érdekes témákat: elsőnek ott van Tuptim (Bai Ling), akit bár szülei ágyasnak küldtek, boldogtalan és csak egy vágya van, hogy szerelmével lehessen – még ha ez az életébe kerül is. A francia kereskedő valamint az angol úri házaspár részéről a kulturális sokkon és a köpönyegforgatáson kívül többet nem tudtam leolvasni, a fiatal herceg Chulalongkornál pedig ezt mutatta be jól a film, hogy egy király
csak akkor jó király, ha mindenre nyitott és tudja, hogy mi folyik az országában. Romantikus vizekre evezve: Anna először el van képedve, hogy hogyan lehet a királynak ennyi felesége/ágyasa és persze gyereke, de Mongkut is elsápad a nyugati monogámia hallatán, hiszen ő nem tudja azt elképzelni, hogy egy férfi csak egy nőt tud szeretni – aztán a film végén mégis ráeszmél, hogy mégiscsak lehetséges.
Ha valami szép belül, akkor általában kívülről is, és az Anna és a királyban emiatt sem kell aggódni: a díszletek,a ruhák mind egytől egyik korhűek és gyönyörűek. A tájakat mind valós helyszíneken forgatták és szerencsére az alkotók nem sajnálták az időt angol etikett illetve a sziámi szokások bővebb tanulmányozásánál.
Ez az a film, amit nem lehet nem szeretni: minden szépen, megfontoltan van benne felépítve, a színészek elsőrangú alakítást nyújtottak és az összkép nem is lehetne ennél jobb.
Szerző
