A Marvel eme két pók tematikájú hős köré épülő minisorozata azt mutatja be, amiről már egy jó ideje papolok: az idővel nem szabad babrálni.
Silk, alias Cindy Moon, éppen a S.H.I.E.L.D. beépített ügynökeként dolgozik Fekete Macska bűnszövetkezetében, és, hogy egy kis hitelt nyerjen magának, ráveszi Peter Parkert, hogy nyomjanak le egy kis ál-bunyót. A harc közben azonban egy furcsa villanásra lesznek figyelmesek a távolban, mire rögtön annak forrásához – vagyis a kertvárosba – sietnek. Ott, egy ház udvarán, egy furcsa, dinoszaurusz alakú páncélba öltözött alakkal találkoznak – aki amúgy Chronosaurus Rexnek nevezi magát –, akivel, bár az állítja, hogy nem akarja bántani őket, mégiscsak összetűzésbe keverednek, aminek hevében a páncél, ami tulajdonképpen egy időgép, mindhármukat visszarepíti a múltba, méghozzá pont arra a napra, amikor Petert és Cindyt megharapta az a bizonyos pók. És ha ez még nem lenne elég, mivel a harapás még nem következett be, hőseink elveszítik az erejüket, ráadásul szinte rögvest a Hydra is megjelenik a helyszínen, hogy megszerezze a páncélt…
Kis előszóként, mivel Silk karaktere lehet, hogy nem mindenkinek ismerős: szóval Cindy Moon 2014-ben jelent meg először a Marvel paneljein, ahol is a pókmitológiába tartozó hősök sorát erősíti. Az ázsiai-amerikai Cindy Moont anno ugyanaz a pók harapta meg, mint Peter Parkert, csakhogy a lány, különböző okokból kifolyólag, ezt követően tíz évet egy bunkerban töltött, elzárva a külvilágtól. Onnan kiszabadulva pedig azzal kellett szembe néznie, hogy a családjának nyoma veszett, és fogalma sincs, hogyan is illeszkedjen be ebben a megváltozott világba, miközben még a bezártsága miatt kialakult PTSD-jével is meg kell küzdenie.
Na, most, hogy túlestünk ezen a kis gyorstalpaló karakterbemutatón, jöhet is a tényleges sztori értékelése. Előre megmondom, hogy nem lesz benne köszönet.
Én leginkább azt szeretem a Marvel-képregényekben, hogy a legtöbb alkalommal még a legkönnyedebb, (a szó legjobb értelmében) elborultabb történetben is van valami elgondolkodtató, valami nagyon ügyesen odacsempészett, rejtett tartalom. Na, ebben a sztoriban ilyen nem nagyon volt, vagy ha volt is, én nem találtam meg. Jó, persze, ment egy bizonyos szintű moralizálás, carpe diem, a múltat nem változtathatod meg, mert azzal talán többet ártassz a jövőnek, stb., amihez még hozzájött egy érzelmesnek szánt jelenetsor, amikor Peter és Cindy találkoznak azon családtagjaikkal, akiket a jelenükben már elveszítettek, de ezek egyrészt szájbarágósak lettek, másrészt pedig hiteltelenek (cirka tizenhét és huszonhét éves kora közt nem változik annyit az ember, hogy a szülei ne ismerjék meg).
Az idő és az időutazás kezelése is érdekes kérdés, amibe mondjuk nem akarok nagyon belemenni, mert igencsak laikus vagyok a témában, de abban biztos vagyok, hogyha az időben visszamenve egy szuperhős elveszíti az erejét, mert azon az idősíkon még nem szerezte meg azokat, az rögvest az időutazás pillanatában bekövetkezik, nem pedig tíz perccel később. Ha pedig a kérdéses idősíkot törlik, annak egy résztvevője még nem tud gyorsan infót szolgáltatni a felettesének, mielőtt megszűnne létezni (mivel az idősík megszűnésével ő is megszűnik létezni az idő azon pontján).
De félretéve azt, hogy mivel alsótagozatos szinten kezeli a sztori az időutazást, a történet mozgatórugóját illetően is érheti bizony szó a ház elejét. Ugyanis tudjátok – és itt jön a spoiler –, hogy ki ül a Chronosaurus Rexben? Ines Harper, egy Hydra-ügynök tíz éves kislánya, aki gyakorlatilag beszambázott egy Hydra-bázisra, ellopta az orruk elől az időgépet (nem, nem tudom, hogy a Hydra miért épített dinó-alakú időgépet), mert természetesen amúgy menő hacker, és az időgépet is tudja használni, és visszatért még a születése előttre, hogy megakadályozza, hogy az apjából rosszfiú legyen.
Amivel amúgy rögtön hazavágja az egész sztori a Hydra-ideát, mivel inkompetens barmokként mutatja be őket, amire amúgy még az egyes karakterek maguk is rátesznek egy lapáttal, így egyszerűen képtelen vagyok félni tőlük, vagy izgulni a hősök miatt. Akiket amúgy szintén nem nagyon hatja meg, hogy az erejük nélkül ragadtak múltban – mondjuk ez talán azért van, mert minden elsőre sikerül nekik (és például az a feleség, aki szóba sem akar állni a férjével, akit gyakorlatilag már elhagyott, is kis post-it üzenetet hagy, hogy átment a nővéréhez). Az i-re a pontot pedig Ben bácsi teszi, aki olyan lazán veszi azt, hogy a nyakába szakadt két kölyök a jövőből, akiknek segítenie kell megmenteni a világot, mintha éppen csak azt közölték volna vele, hogy kék az ég.
Szóval, az egészet összefoglalva, az a baj ezzel a minisorozattal, hogy egyetlen egy ponton sem lehet komolyan venni – pedig közben az írók valószínűleg azt szeretnék, hogy mi azt tegyük. A történet harmatgyenge, a karakterek reakciói hiteltelenek, a konfliktus felépítése hanyag, ráadásul tele van az egész olyan felesleges panelekkel, amik csak a lapszámot dúsítják, de a történethez semmit sem tesznek hozzá- Úgyhogy azt kell, hogy mondjam, ebben bizony csalódtam.
Szerző
