Mindig is nyitott voltam az olyan animék felé, amik boncolgatják az nem-emberek emberségét, és az emberek nem-emberségét. Egyik ilyen mű a Kiseiju, vagy angolosan Parasyte. Sokan ajánlották ezt az eléggé felkapott animét, és hát sikerült is megnéznem a Parasyte-ot, de az élmény eléggé kettős volt, több szempontból is.
Főhősünk, Shinichi éli mindennapi életét családjával és barátival, amikor egyszer a jobb keze életre kel, pontosabban egy lény, egy Parazita vette át felette az irányítást. A cél azonban nem volt teljesen sikeres ugyanis a Migi névre hallgató jószág Shinichi teljes teste és elméje helyett csak azt az adott végtagot uralja. De persze a kényszeres szimbiózisnak vannak előnyei, és természetesen rengeteg hátránya, ugyanis innentől kezdve Shinichi-t üldözik az agresszívabb paraziták, akik egyre fejlettebbek és okosabbak, és nem sokba nézik az embereket.
Bár a történetleírásból ez egy átlagos shounen anime lenne, koránt sem. De nyugodjunk meg a főhős duó emberibb fele nem sokat nyom a latba, az átlagos “én vagyok a tragikus hős”-től többet. Ellenben Migi (és úgy a többi, fontosabb parazita) nagyon is érdekesek. Bár a legtöbben megvetik az emberi porhüvelyt, amiben kénytelenek élni,
és a puszta ételnél többnek nem tekintik a többit sem, azért akadnak kivételek. Az egyik ilyen egy hihetetlenül inteligens női parazita, kinek emberi neve Reiko és bár eleinte ő is puszta kísérleti nyulaknál nem nézi többnek az embereket, miután az emberi testéből életet ad egy gyermeknek képes lesz megérteni az olyan, korábban
számára ismeretlen és fölöslegesnek tartott emberi dolgokat, mint az öröm vagy az anyai ösztön. Vele szemben ott van Gotou, aki egyfajta parazita terminátor és a bűntudat legkisebb jele nélkül végez akár a saját fajával is.
Az emberi oldalról most azért nem hoznék fel, csak két embert a főhősök mellett, mert a többi az vagy nem kap elég reflektorfényt, vagy valami irgalmatlan módon sablonosak. Egyrészről ugye ott van Shinichi, akit bár próbáltam megkedvelni – hát, nagyon nem sikerült. Vele az a gondom, hogy próbáltak neki egy jó karakterisztikát
kitalálni, de a végén ez olyan szinten átcsapott Kanekisbe, hogy nem tudtam hova tenni az agyamat.Mellett ott van ugye Migi, aki a racionális, logikusan gondolkodó fél lenne, aki persze lassan, de biztosan issza magába a tudás mellett az emberi érzéseket is. Nála az tetszett, hogy ő Shinichivel ellenben nem hasonlik meg, nem veszít semmit a kezdetben meglévő dolgaiból – és hát, neki köszönhetünk egy fájó, de teljesen igaz mondást is.
De hogy a két másik delikvensről is szó essen az emberi oldalról, így ideje lenne őket is felkonferálni: az egyik Kana, aki furcsamód (tudtán kívül persze), de képes érzékelni azokat, akik paraziták, és bár eleinte nem bízik Shinichiben a furcsa “kisugárzása” miatt, utána nagyon hamar beleszerelmesedik – ami igaz, hogy nem talál viszonzásra, de ő a végsőkig reménykedett. A másik tag neve Uragami, és hát szerintem nevezhetem őt Kana ellenpólusának is. Ez a tag is képes érzékelni a parazitákat, de ő azért mert sorozatgyilkos voltából eredendően már tisztán kiismeri magát az emberi lelken és kisugárzásokon. És ironikus módon ennek a csótánynak köszönhetem a kedvenc a jelenetemet a Parasyteból, ugyanis Shinichi bizonyos okok miatt egy dologtól fél: ha valakinek a szemébe kell nézni.
A szereplők felemásak, a történet érdekes, de én egy kicsit olyan levegősnek éreztem a sok dráma és a kevés humor mellett is. Minden hívogatása ellenére sem tudott megfogni a Parasyte, és ez nem feltétlenül a sorozat hibája. Látom, hogy miért szeretik annyira az emberek, meg azért tényleg le a kalappal, hogy egy eléggé régi mangát vettek elő – de nekem ez az anime olyan lett mint a WoW. Értem, hogy mi a rajongás tárgya, csak én nem tudok érte úgy rajongani. Ennek ellenére egy értékekkel rendelkező, színvonalasabb mű, és ha eltudunk tekinteni Shinichi bizonyos dolgai felett, akkor nagyon szórakoztató is.
Szerző
