„Ami pár perc alatt történik, az megváltoztathatja az embert mindörökre.”

 covers_359495

Julie Anne Peters egy igazi depisen bekuckózós könyvvel ajándékozta meg az olvasókat, amit akármilyen vidáman kezd el az ember, a végére biztosan elfelejti, hogy a világ nem volt mindig sötét és kegyetlen. És különös módon mégsem fájt eléggé.

A történet főszereplője és narrátora a középiskolás Daelyn, aki évek óta az iskolai kegyetlenkedések célpontja. Tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal, és már többször is megpróbált véget vetni az életének. Legutóbbi öngyilkossági kísérlete miatt nem tud beszélni, és a némaság magánya egyszerre áldás és átok számára.  Legszívesebben elmenekülne az iskolatársai, a szülei, az egész élete elől. Miután rátalál egy honlapra, ami az öngyilkosságot tervezők számára készült, úgy érzi, végre sikerrel jár majd.  Huszonhárom napja marad, hogy végleg búcsút vegyen mindentől, vagy változtasson a döntésén és visszatérjen az életbe. És rögtön az első napon találkozik egy Santana nevű, különös fiúval, aki mintha mindenáron barátkozni akarna vele, és csak az élet napos oldalát látná. A visszaszámlálás megkezdődik, de vajon elégnek bizonyul-e Santana barátsága ahhoz, hogy Daelyn meggondolja magát?

 

Tudom, hogy ebben a témában furcsa ilyet mondani, de nem ez lesz a „kedvenc” könyvem öngyilkos témában. Sőt, úgy általánosságban a lélektani könyvek között sem, mert kapásból legalább hármat tudnék mondani, ami sokkal jobban megérintett és súlyosabbnak éreztem. Persze ez is rémesen lehangolt, pedig kimondottan vidáman kezdtem el.

Daelynt megkedveltem és sajnáltam, de nem tudtam teljes mértékben megérteni. Az iskolai zaklatás az egyik leggusztustalanabb dolog a világon, szörnyű, hogy a gyerekek úgy teszik tönkre a másik életét, hogy észre sem veszik, mekkora kárt okoznak, mert nekik az csak szórakozás. Nagyobb figyelmet kéne szentelnünk ennek a problémának, és ezért jó, hogy vannak ilyen könyvek, amik talán kicsit felnyitják az emberek szemét – bár nyilván ezeket sem a zaklatók fogják elolvasni.

Viszont nekem egszerűen nem elég, ami Daelynnel történt. Persze tényleg durván kiközösítették, a szülei sem kezelték jól a dolgokat, de egyetlen bizonyos esetet leszámítva ez bárhol, bármilyen iskolában megtörténhet. Ezzel az erővel a fél világ megölhette volna magát, valószínűleg engem is beleértve, de még mindig itt vagyok. Szóval úgy veszem, hogy Daelyn eleve túlérzékeny alkat volt, aki nem tudta lerázni magáról az őt ért sérelmeket. Különben sem iskolából áll az egész élet, találhatott volna valami szépet vagy örömtelit ebben az igazságtalan világban, és koncentrálhatott volna arra ahelyett, hogy még jobban belelovallja magát az önostorozásba. Pedig egyébként egy kedvelhető csajnak tűnt a narrálásán keresztül. Előbb kellett volna neki egy Santana.

Santanát nagyon bírtam, a beszólásai jó kis színt vittek ebbe a szomorú szürkeségbe. Érdekes a kettejük ellentéte Daelynnel, hogy míg a lány mindenáron meg akar halni, addig ő az élet minden percét ki akarja élvezni. Kíváncsi voltam, hogy végül sikerül-e hatnia rá.

Daelyn szülein nagyon sokat gondolkoztam, olvasás közben és utána is. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy akkor ők most jó szülők-e. Az átjön, hogy tényleg szeretik a lányukat, de rémes, amit művelnek. Eleve ott rontották el, amikor kiskorában nem vették elég komolyan a problémáit, onnantólfogva pedig már nem tudott teljesenm egbízni bennük. Soha nem hallgatták meg, csak minden hülyeségre rákényszerítették. Az is érdekes, hogy folyamatosan mondogatták, hogy „megbízunk benned”, de azért apu ellenőrzi a gépét – bár mint kiderült, joggal – és követik. Persze gondolom, hogy nagyon nehéz lehet, ha az embernek van egy szuicid hajlamú gyereke, de ez az egész nem állt össze nekem. Maradjunk annyiban, hogy nekik sem volt könnyű.

Az a bizonyos fénybe átlépős oldal meg egyszerűen borzasztó. Tudom, hogy attól nem lenne kevesebb öngyilkos, ha nem léteznének ilyenek, de most komolyan, mintha még ötleteket is adnának a különböző halálnemek részletezésével. És én is Daelynnel együtt csodálkoztam, hogy ott is milyen önzők az emberek, hogy olyan volt, mintha meg se hallgatnák egymást. Ez nekem nagyon fura volt, de gondolom mindenki el volt foglalva a saját nyomorúságával. Mindenesetre sosem szeretnék ilyen oldalra tévedni.

Nekem kifejezetten tetszik a vége, hogy az olvasó maga döntheti el, milyen lezárást kap Daelyn. Mivel kegyes hangulatban leledzettem, ezért én reményteljes jövőt képzeltem el neki, de ha ma fejezném be, akkor lehet, hogy máshogy értelmezném. Igazából ez teljes mértékben az olvasóra van hagyva, amiért nagy pirospont jár az írónőnek, mert szerintem fantasztikus ötlet.

Összességében ez egy egész jó könyv, még ha vannak is hiányosságai. Én már hardcore lélekmarcangolós-könyv olvasó vagyok, úgyhogy több kell az igazi megrázkódtatáshoz.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .