Gilmore Girls – A Year in the Life (2016)

Nehéz szavakba öntenem az érzéseimet az évad befejezése után. Feltépett jó néhány sebet, romantikázva előhozta a múltat, szomorú vagyok, mert vége lett, dühös vagyok, mert rengeteg ziccert kihagytak az alkotók, mégis többet pityeregtem ez alatt a négy epizód alatt, mint azt valaha bevallanám.

Rory Gimore (Alexis Bledel) úgy dönt, felmondja albérletét New Yorkban, mivel munkája és az élete sokkal több városba köti őt, mint egy. Így szétszórja holmiját a barátok és családtagok között, jut belőle Star Hollow-ba, az édesanyjához, a nagymamájához, de még Londonba is, ahol Naomi Shropshire (Alex Kingston) életrajzi könyvén fog dolgozni. Ám arra Rory sem számított, hogy a nő ennyire szeszélyes, és ennek a „mindenhol lakok, de sehol sem” életnek meglesznek a hátulütői.

És amíg Rory belesüpped az identitásválságba, addig édesanyja, Lorelai is hasonlón megy keresztül, hiszen már több, mint két éve nem dolgozik a Szitakötő konyháján Sookie (Melissa McCarthy), Lorelai legjobb barátnője és üzleti partnere, ráadásul Michel (Yanic Truesdale) is egyre furcsábban viselkedik. Eközben Lorelai még mindig küzd a saját anyjával, Emilyvel (Kelly Bishop), aki férje, Richard halála óta nem találja a helyét, és ezt kivetíti lányára is.

 

A Netflix teljesítette sokak vágyát, és visszahozta egy évadra, vagyis négy epizódra a Szívek szállodáját, vagyis a Gilmore lányokat. A négy, egyenként másfél epizód az év négy évszakát öleli fel, és bizony sok a lyuk így az epizódok között, amit a készítők nem tudtak teljesen jól megoldani. Egyszerre vagyunk a múltban és a jelenben, ami nem tesz jót a szériának. A szereplők mintha még mindig a tíz évvel ezelőtti önmaguk lennének, és mintha egy nap sem telt volna el azóta, hogy Rory lediplomázott a Yale-en és útnak indult volna a nagyvilágba, hogy utazó újságíró legyen.

És igen, ez a legnagyobb gond A Year in the Life-fal, a szereplők állandósulása. Nem mondom, hogy nem élveztem a megszokott anya-lánya párbeszédeket, mert nagyon is jók voltak, csak éppen a szereplők hiteltelenné váltak a szememben. A korábbi szériában (vagy évadok, ahogy tetszik) pont az volt az igazán élvezetes, hogy minden és mindenki változott, miközben megőrizte az önmagára jellemző stílusjegyeket, itt viszont ez valahogy elmaradt.

Könyvfakasztó volt látni a sok ismert arcot, és szinte mindenki visszatért pár percre, és ha maga a színész nem is, a neve meg lett említve. Különösen Edward Herrmann, vagyis Richard Gilmore esetében volt ez szomorú, hiszen a színész már meghalt, mégsem lehetett egy pillanatra sem elfelejteni őt, és azt a sok mindent, amit ezért a sorozatért tett. Lenyűgöző az a tisztelet és szeretet, amit az alkotói gárda mutatott.

A negyedik epizód viszont tényleg odatette magát, és mintha maguk a készítők is felengedtek volna, hogy végre megtehetik azt, amire bő egy évtizede várnak – meg persze a rajongók is. Az Ősz című rész volt az igazi nagy durranás itt, és nem a színes forgatag miatt, hanem a változások miatt, hogy kimozdultak a nézők által megszokott és megszeretett komfortzónából, hogy sokkal jobbá és többé váljanak.

Persze kaptunk pár cliffhanger bombát a végére, amik közül az egyik szinte borítékolható volt (és itt most a teraszról bekémlelős jelenetre gondolok), a másik viszont túlságosan mesterkéltnek tűnik. Nem tudom, hogy lesz-e folytatása a szériának, és abban sem vagyok biztos, hogy örülnék neki vagy sem, de arra az életemet merem feltenni, hogy nézni fogom. Mert a Gilmore lányok egyike a legjobb sorozatoknak, hiszen tele van humorral, szeretettel, lélekkel és hihetetlen mennyiségű iróniával az életre.

„Where you lead, I will follow
Anywhere that you tell me to
If you need, you need me to be with you
I will follow where you lead”

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.