La La Land – Álmodtam, felébredtem

A Kaliforniai álom már hónapok óta duruzsol a fülünkbe, egyébként is, ki ne lenne kíváncsi Ryan Gosling és Emma Stone románcára, jazzbe és csillagporba ágyazva. Miután hét (!) Golden Globe-ot kapott én sem vártam tovább, bevettem magam az Uránia aranyozott termeibe és izgatottan lestem, hogy valóban beváltja-e a hozzá fűzött reményeimet. Bár az elején döcögősen indult a dolog, végül olyan zárójelenettel leptek meg, ami számomra mindent megmentett.

Két kaliforniai álmodozót láthatunk a vásznon, a színészi ambíciókkal fűtött Miát (Emma Stone) és az, egyelőre bárzongoristaként működő Sebastiant (Ryan Gosling). Micsoda meglepetés, valahogy úton-útfélen egymásba botlanak és a kezdeti torzsalkodás után fellobban a váratlan románc. Mindkettőjüket hajtják az álmaik, a szerelem, a közös jövő, ám egy ponton ez kisiklik és innentől egymást követik a végkifejlethez vezető balul kiválasztott ösvények kanyarai, míg el nem jutnak a már említett könnyfakasztó, zseniálisan szívfacsaró utolsó jelenetig.

Nyilvánvaló, hogy ekkora hírverés után az ember sokat vár a filmtől, és ha ezektől az elvárásoktól mentesen ülök be, akkor lehet, hogy nem is lenne az a némileg keserű, kellemetlenkedő szájízem a látottakkal kapcsolatban. Valahogy nem egy szuperprodukciót kapunk. Így bár a dalok egytől egyig működnek, a világ, amit teremt, csudaszínes és csuda pörgős, valahogy kezdetben ez mégsem áll össze. Nem olyan átütő, mint szeretném, nem szippant be az első pillanattól kezdve, inkább egy megkopott ruhára emlékeztet, amit régen szerettünk és az emlékek megszépítik a megfakult színeit. Talán épp amiatt, mivel nem egy hollywoodi szuper szerelmi cukormázról van szó. Első pillantásra az ember mit várna egy zenés, táncos, csillagfényes románctól? Nem realizmust, és ehhez kell hozzászoknunk az első pár jelenet alatt. A fordulatok emberiek, az érzelmek nem túlzóak, a konfliktusok hitelesek, a keserű elválás látható és érthető, mégis egyszerű, életszerű. Nem hibátlan alkotás, maradnak elvarratlan szálak, nem minden vágás tökéletes, nem minden megszólalás hiteles, de az összkép mégis megkapó, sőt meglepő.

A City Of Stars halkan, óvatosan lopakodik be a fülkagylónkba, hogy aztán egyre több réteggel gazdagodva végül szíven döfjön minket. Nem erőltet semmit, természetesen van jelen kezdettől a bús valóság, amihez a történet vezet. Nem tudnék ódákat zengeni a filmről, de nem azért, mert nem fantasztikus. Egyszerűen a mondanivaló, a dallamok közt megbújó látomás olyan szomorú, hogy nincs kedvem hirdetőoszlopra ragasztani. Ez a film annak ellenére, hogy óriási reflektorfényben vonult be a történelembe, meghúzódik a művészfilmek polcán, ahol a sablonok új köntöst kapnak, az álmok pedig nem mindig a várt és vágyott módon válnak valóra.